Cili barátnőm szerint egy klimaxos nő nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne változtasson az étkezésén. Szerinte, ha valaki ugyanannyit és ugyanúgy eszik, mint korábban, akkor a hormonális változás előbb vagy utóbb maga alá fogja gyűrni. A szervezet ugyanis évről évre kevesebb kalóriát igényel, ezért nem véletlen, hogy a legtöbb korunkbeli nő számára az elhízás a legnagyobb mumus. Ugyanakkor ahogy telik az idő, a testünk egyre több törődést igényel, így igazán meghálálja, ha minőségi táplálékot veszünk magunkhoz. Tehát most, hogy végre rászántam magam az életmódváltásra, a leghelyesebb az egészet az étkezésnél elkezdenem.

Nekem egyébként nincsenek még súlyproblémáim, nem úgy, mint Cilinek, aki – állítása szerint – elég, ha ránéz egy sütire, és máris hízik tőle. Jó lenne azt hinni, hogy egyszerűen szerencsésebb az alkatom, de az is lehet, hogy mindössze némi fáziskésésben vagyok Cilihez képest, és előbb vagy utóbb nálam is ugyanúgy bekövetkezik a súlykontrollvesztés… Cili szerint ragadjam meg az alkalmat, és még most, amikor egyáltalán nem vagyok kövér, tegyem meg azokat a lépéseket, amikkel elkerülhetem, hogy valaha is elhízzak.

A barátnőm ezek után benézett a hűtőszekrényembe és kis híján szívszélhűdést kapott. Nem csoda, hiszen a frizsiderem dugig van pakolva mindenféle félkész, illetve kész gyorskajával. A látvány okozta sokkból magához térve Cili szabályos szónoklatot tartott nekem arról, hogy az agyonfeldolgozott élelmiszerek telis-tele vannak „E-vel” és egyéb adalékanyagokkal, és ugyan néhanapján ő is eszik ilyesmit, de főszabályként inkább a piacon vásárol és abból főz, mert az ezerszer egészségesebb.

Hát pontosan ez itt a bibi, én ugyanis nem vagyok az a tipptopp házias menyecske, mint Cili, aki szerintem az élete legnagyobb részét a konyhában tölti a fazekai között. Sőt, ő a legékesebb bizonyíték, hogy a házikoszttól is simán lehet hízni! Cili erre visszatromfolt, hogy a sok elfogyasztott „méreg” miatt én viszont ne csodálkozzak, ha folyton hőhullámok gyötörnek.

Akkor sem tudok hirtelen egyik napról a másikra megtanulni sütni-főzni, dohogtam, és nyilván Cili sem két hét alatt szedte magára az összes gasztronómiai tudományát. Sőt, szokta is mesélni, hogy úgy ment férjhez, hogy éppen csak paprikás krumplit és palacsintát tudott készíteni, az összes többit később, a házassága idején tanulta meg.

Én viszont nem mentem férjhez, ezért nem is voltam soha motivált, hogy csak magam miatt nekiálljak receptekkel kísérletezni. Ez van, nem vagyunk egyformák!

Mire idáig jutottunk, Cili is megbékélt kissé, és én is elfogadtam, hogy tényleg nem kellene a jövőben annyi készételt ennem. Végül azt találtuk ki, hogy ezentúl nem a mirelitpultból vásárolom az ennivalót, hanem inkább mindennap rendelek magamnak meleg ebédet egy kifejezetten reform-bio kifőzdétől. Az internetes honlapjukat igazán megnyerőnek találtam (direkt nem írom ide, kik ők, nehogy valaki azt higgye, ez egy reklám ? ), főleg mert minden fogás mellett gondosan feltüntetik, hogy hány kalóriát tartalmaz, sőt odaírják még a tápanyag-arányokat is.

Abban is egyetértettem Cilivel, hogy több gyümölcsöt kéne ennem, ezért kitaláltuk, hogy ezentúl minden szombat délelőtt vele tartok a piacra bevásárolni.

Visszafordíthatatlanul megtettem az első lépést az életmódváltás felé! ?

Idén sem maradt el a barátnőkkel a halloween-partink, bár jobb híján csak online tartottuk meg. Ami egyébként nem is baj, hiszen a tavalyi „hatosfogatból” az egyikünk azóta külföldön él, illetve van olyan is, aki még tavasszal leköltözött az idős szüleihez vidékre. Ha csak páran tudunk összejönni, amúgy sem lenne igazi a házibuli.

Emlékszem, a tavalyi összejövetel egészen viccesre sikerült, mert anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mindannyian banyának öltöztünk. Idén viszont az online feltételek szinte adták az ötletet, hogy a jelmezek helyett ezúttal a halloween-i sminkre helyezzük a hangsúlyt.

Mit mondjak, a barátnőim felettébb kreatív arcfestésekkel rukkoltak elő. Cili például tökéletes zombivá maszkírozta magát, Klaudia vámpírsminket készített, még hegyes pótfoga is volt hozzá, és amennyire látszott a kamerában, még egy vámpírköpenyt is terített magára. Aztán volt ott még gonosz varázslónő, pókhálókkal bevont arcú Csipkerózsika, és a fejét a vérző nyakára éppen csak visszahelyező Stuart Mária is.

Én meg… Mindössze feltettem egy betörőálarcot, meg felmutattam a bankból frissen rabolt pénzeszsákomat. Hát, nem volt túl eredeti, a többiek ötleteihez képest semmiképp.

Egy órán át csacsogtunk még a lányokkal – jó volt együtt „bulizni” még ha csak így, videócseten is –, aztán véget ért a körkapcsolás, én pedig teljesen magamba zuhantam. Egyre csak azon töprengtem, vajon miért nem voltam képes én is elcsúfítani magamat. Holott halloween idején éppen az lenne a cél, hogy minél ijesztőbb jelmezt, illetve álarcot öltsünk. A régi kelta hagyomány szerint ugyanis október 31-én este a holtak lelke visszatér a Földre, ezért az élők rémisztő maskarákba bújnak, hogy így zavarják össze az ártó szellemeket.

Nekem viszont sehogyan sem fűlt hozzá a fogam, hogy ronda arcot fessek magamnak. Ha sminkelek, akkor a cél nálam ennek az ellenkezője: minél szebben, minél fiatalosabban szeretnék kinézni. Nem, én nem akarok csúnya lenni!

Megígértem, hogy ebben a blogban őszinte leszek, legfőképp önmagamhoz. Úgyhogy leírom: félek, hogy megcsúnyulok, és ugyanezért félek az öregségtől is. De persze öregszem, amit utálok is, teljes szívemből. Utálom a változókort, a ráncaimat, a hőhullámokat, mindent. Miközben ezt a blogot írva pont ehhez kéne most jó képet vágnom…

Elmondtam Cilinek is a bánatomat. Ő azzal próbált vigasztalni, hogy szerinte ez csak az őszi depi, ami megint a nyakamba szakadt, csakúgy mint tavaly. De nyugodjak meg, el fog múlni, főleg ha szedem a klimaxbogyót, amiben nemcsak poloskavész, hanem orbáncfű is van. Az orbáncfű ugyanis a „lélek napsugara” és ha kúraszerűen, azaz kellő időn át alkalmazzuk akkor elmúlik tőle a rosszkedv.

Remélem így lesz, mert már nagyon rám fér, hogy végre én is pozitívan tudjam szemlélni a világot…!

Köztudott, hogy az igazán jó barátnőknek nincsenek titkaik egymás előtt. Nos, ezt a szabályt most aztán sikerült jól az eszembe vésnem! Elég volt a múltkor elszólnom magam Cilinek, hogy mennyire nem vagyok képes elfogadni az öregedést és a szaporodó ráncaimat, és lám, a baráti társaságunkból még aznap videóhívással örvendeztetett meg a drága jó Klaudia…

Jó, igaz, itt a blogon világgá kiabálom minden gondolatomat, de attól még megdöbbentett, hogy Cilinek első dolga volt szétfecsegni a „titkomat”, ráadásul éppen annak a Klaudiának, aki látványosan a legjobban tartja magát mindannyiunk közül. Ő persze csupa jó szándékkal hívott fel, hogy lelket öntsön belém, mi másért? Végül is honnan is tudhatta volna, mennyire irigyeltem a sima arcbőréért, a máig tökéletes, lányos alakjáért vagy a dús, fekete hajkoronájáért?

Igen, immár csak múlt időben: irigyeltem. Klaudia ugyanis elárulta a receptet, amellyel fiatalon tartja magát. Sőt, lelkesen javasolta, hogy lépjek a nyomdokaiba, mert ha ugyanazt teszem, mint ő, akkor én is tíz vagy akár húsz évvel is fiatalabbnak fogok kinézni. Csakhogy Klaudia tuti receptjéből én ugyan egyáltalán nem szeretnék főzni!

Azt eddig is tudtam, hogy Klaudia nem szűkmarkú, ha fiatalító kezelésekről van szó. Fontosabb események alkalmával rendszeresen fel szokta töltetni az arcát, és mint kiderült, már túlvan némi hajbeültetésen, sőt néhány kisebb plasztikai beavatkozáson is. Félreértés ne essék, ezek miatt nem ítélem el őt egyáltalán, de attól még nem tudom elképzelni magamról, hogy valaha is önként a kés alá feküdjek, vagy hogy csak(?)az arcomat szurkáltassam. De nem is ezekkel rémített meg Klaudia, hanem amikor elárulta, hogy ő direkt nem hagyta abba a fogamzásgátló szedését mind a mai napig, csakis azért, hogy késleltesse a klimaxot és vele az öregedést.

Akit addig titokban irigyeltem, innentől teljes szívemből sajnálni kezdtem. Ahogyan a múlt héten engem vigasztalt Cili, ezúttal én kezdtem magyarázni Klaudiának, hogy meg kellene tanulnia szeretni a saját testét és elfogadni a változást, amely előbb vagy utóbb mindannyiunk számára úgyis bekövetkezik. Az pedig végképp nem helyes, hogy hormontartalmú gyógyszerektől remélje az örök fiatalságot…!

Elmondtam neki, hogy nálunk a családban viszonylag sok nőnél fordult már elő mellrák, ezért pontosan tudom, hogy az ösztrogén hormon mesterséges pótlása sajnos hajlamosíthat az emlődaganatra. Nekem például egyáltalán nem is szabad ilyen gyógyszereket szednem. Klaudiát is próbáltam meggyőzni, hogy mielőbb keressen fel inkább egy menopauza szakrendelést, és kérjen ott tanácsot, segítséget a problémájára. Sőt, talán egy pszichológust sem ártana felkeresnie…!

Az imént újra elolvastam az előző blogbejegyzésemet: az ott leírtak alapján akár nekem is lehetett volna rögtön az agyturkászt javasolni… Persze az már jó egy hetes történet, és azóta már egészen másképpen gondolok erre az öregedés-témára. Egyrészt Klaudia szélsőséges példája kicsit helyretett engem is. Másrészt Cilinek is igaza lehet, hogy csak átmeneti „depizés” volt, ami miatt annyira elkeseredtem a múltkor. Mint ahogy az sem kizárt, hogy a klimaxbogyó is segített helyrerázódnom, elvégre orbáncfű van benne, ami a „lélek napsugara”, azaz egy természetes antidepresszáns.

A lényeg: végre rájöttem, hogy a körülményekhez képest egyáltalán nem nézek ki rosszul. Úgyhogy eldöntöttem, nekem ugyan nem kell hormon, nem kell plasztika! Köszönöm szépen, én inkább jól megvagyok-megleszek a saját bőrömben. 

Cili barátnőm szerint a klimaxos életmódváltáshoz elengedhetetlen, hogy az embernek legyen valamilyen hobbija. Erre eleinte csak a vállamat tudtam vonogatni, mert nekem valójában a munkám a hobbim. Szakfordító vagyok, szeretem, amit csinálok, miért is kéne nekem ennél több? De Cili egyre csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy a munka teljesen más tészta, az nem jelenthet igazi ellazulást, kikapcsolódást, hiszen a megélhetésem függ tőle. Márpedig a hobbitevékenység lényege pontosan az lenne, hogy csak a saját gyönyörűségedre fogsz hozzá, és nem azért, mert nyakadon a határidő, tombol a megrendelő, és egyébként is éhen halnál, ha nem csinálnád meg. Sajnos ebben igazat kellett adjak Cilinek, aki arra is emlékeztetett, hogy korábban foglalkoztam például gyöngyfűzéssel, és ő nem is érti, végül miért hagytam fel vele.
Ezen magam is elgondolkodtam. Előszedtem a régi gyöngykészleteimet, és egyre csak töprengtem, vajon miért nem fűlik már egyáltalán a fogam hozzá, hogy egy szigorúan előírt sémát követve színes golyócskákat sorakoztassak fel damilszálakra. Végül csak sikerült megfogalmaznom a választ: pontosan azért dobtam sutba az egészet, mert nem éreztem elég kreatívnak a tevékenységet. Eleinte imponált, hogy képes vagyok lemásolni, ami gyöngyfűzős könyvben oda van írva, ám egy idő után ez már nem volt újdonság, én pedig egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármi eredetit megvalósítottam volna.

Persze, látván a sok szép, apró gyöngyöt, a gyakorlatias énem szomorkodni is kezdett, amiért ezeket már soha nem fogom felfűzni sehová… Azaz dehogynem fogom! Mintegy mentőötletként felrémlett ugyanis bennem, hogy a fodrásznőm nemrég csak úgy áradozott róla, mekkora divat lett mostanában a horgolt ékszer. Rákerestem pár internetes videóra és nem is tűnt akkora ördöngösségnek ez a technika. Igaz, az iskolai kézimunkaórák óta nem csináltam ilyesmit, akkoriban viszont kifejezetten szerettem a horgolást. Felvillanyozott a gondolat, hogy a gyöngykészletemet simán bele tudnám építeni az ilyen egyedi ékszerekbe. A kész darabokat pedig meghirdethetném az interneten, például a közösségi oldalakon.

Lehet, hogy mégis találtam magamnak egy igazi, kreatív hobbit? Ha igen, akkor Cili is elégedett lehet velem!

Nektek van hobbitok?

Már egy ideje rájöttem, hogy sokkal több gyümölcsöt kellene ennem, főleg most, hogy a nyakamon a tél, amikor különösen időszerű lenne megtámogatnom a szervezetemet vitaminokkal. Volt is szó róla korábban, hogy egyszer majd elkísérem Cilit a piacra, és majd ő megmutatja, hol és mit érdemes beszereznem. A múlt szombaton végre tényleg felkerekedtünk és együtt vágtunk neki a piaci portyának.

Borvidékről származom, ezért kedvtelve nézegettem a szebbnél szebb szőlőfürtöket, de Cili éppen hogy rá nem csapott a kezemre, amikor szedni próbáltam az egyik standról. Szerinte ugyanis a szőlőben túl sok a cukor, egy klimaxos nőnek pedig kétszer is meg kell gondolnia, bevihet-e cukrot a szervezetébe. Ezen kicsit összevitatkoztunk Cilivel, de végül mégis csak kikönyörögtem egy kisebb fürtöt a „savanyúbb” fajtából, hiszen egyrészt nekem tényleg alig van gondom a súlyommal, másrészt meg nem hiszem el, hogy tényleg mindent meg kellene vonnom magamtól, csak azért, mert változókorú vagyok. Végül Cili is elismerte, hogy valóban nem kell aszkétáknak lennünk, bár attól még tanácsos mértékkel fogyasztanunk az efféle „veszélyesebb” élelmiszereket. Ezzel egyet is értettem.

Már korábban utánanéztem, hogy a C-vitaminban gazdag gyümölcsök különösen jót tesznek nekünk így a klimaxban, mert egyrészt segíthetnek a hőhullámok leküzdésében – bár nekem abban a klimaxbogyó is rengeteget segít, ezt egyre inkább kénytelen leszek elismerni –, másrészt a vizelettartási problémák megelőzésére is jók. Utóbbi rám ugyan nem jellemző, de nem is akarom, hogy az legyen. Viszont van olyan ismerősöm, aki lassan már nem mer tüsszenteni, nehogy „baleset” érje – na jó, ezt inkább nem részletezem, mindenesetre én nem is szeretnék idáig eljutni. Olvastam persze róla, hogy az inkontinencia igazán hatékony megelőzése a gátizomtorna: még az is lehet, hogy egyszer én is ki fogom próbálni.

Vettem tehát narancsot, citromot, no meg almát, hiszen „minden nap egy alma az orvost távol tartja”, illetve némi áfonyát, mivel a sötét bogyós gyümölcsökben eleve kevés a cukor, ugyanakkor ezeket is előszeretettel ajánlják a klimaxos nőknek. Ugyanezért egy gránátalmát is tettem a kosaramba, mert arról is sok jót hallottam.

A zöldségeket eleinte csak távolról nézegettem, viszont ahogy olvasgattam a közéjük tűzött táblácskákon az árakat, rá kellett döbbennem, hogy a hétköznap megrendelt ebédeimért rettenetesen sokat fizetek. Ha tudnék főzni, az alapanyagokat jóval olcsóbban be tudnám szerezni, mint amennyiből most kijön egy-egy ebédem. Nem beszélve a műanyag dobozokról, amikbe mindennap csomagolják az adagokat: nyilván azokat is kifizettetik velem. Ráadásul már szinte el sem férek tőlük otthon, mert kidobni nincs szívem a dobozkákat, hiszen annyi mindenre fel lehet használni őket, annál viszont jóval gyorsabban gyűlnek, mint ahogyan újra tudnám őket hasznosítani…

Viszont egy salátát összeütni talán mégsem lehet akkora ördöngösség, gondoltam, és meg is vettem hamar a hozzávalókat: uborkát, madársalátát, paradicsomot, paprikát, némi olajbogyót és egy kis feta sajtot. Cili nagyra értékelte a vállalkozó kedvemet és javasolta, hogy vegyek egy kis napraforgómagot is, amit a tetejére szórhatok. Mint mondta, az olajos magvak szintén jót tesznek nekünk, hiszen teli vannak „jó” zsírokkal, illetve vitaminokkal. Cili azt is megmutatta, hogy melyik a jó, hidegen sajtolt olívaolaj, amit érdemes salátakészítéshez használnom.

– Figyeld csak meg, a végén még főzni is megtanulsz! – veregetett hátba elégedetten a barátnőm. Hát, én aligha hiszem, hogy odáig eljutnék valaha, de hogy ezek után nem rendelek salátát ebédre, hanem magam fogom elkészíteni, az biztos!

Minden évben meglepjük egymást Cilivel Mikulásra. Valójában évről évre versenyzünk egymással, hogy melyikünk tud eredetibb ajándékot kieszelni a másik számára.

Cili tavaly ilyenkor már bőszen írta a blogját, így vissza tudtam keresni, mit is írt erről a napról. Ott áll fehéren feketén: egy kifejezetten „klimaxos” mikuláscsomagot kaptam tőle, benne mindenféle alakbarát finomsággal, mint cukormentes édesség, mogyoró és narancs. Sőt, akkor kaptam tőle ajándékba az első doboz klimaxbogyót is, amit ugyancsak elhelyezett a nekem szánt csomagba – amit ahelyett, hogy beszedtem volna, egyszerűen elraktam a gyógyszeres szekrénykémbe, hogy aztán majdnem egy évig elő se vegyem…

Mekkora butaság volt ez tőlem! Még csak pár hete kezdtem el szedni a bogyót, de már érzem a pozitív hatásait. Cilinek igaza volt, hiszen nem azonnal, egyik napról a másikra következett be a változás, hanem csak 2-3 hét elteltével, és akkor is fokozatosan. Ami nem csoda, hiszen ez a növényi gyógyszerek, azaz a fitoterápia jellegzetessége. Mostanra viszont már észrevehetően ritkábban legyintenek meg a hőhullámok, és a gyógyszer orbáncfűartalmának hála az idegeimet is sokkal kisimultabbnak érzem. Tavaly ilyenkor már-már maga alá gyűrt az őszi-téli depresszió, idén viszont én tartom a lelket még a tőlem távol élő családtagjaimban is.

No de térjünk vissza a Cilinek szánt idei Mikulás-ajándékomhoz. Csomagot innentől nem akartam készíteni neki, ha egyszer én is azt kaptam tőle legutóbb. De akkor mégis, mit adhatnék neki, amivel én is kicsit utalhatnék nála a klimaxra…? – töprengtem. Aztán egyszer csak beugrott egy ötlet!

Nemrég elektromos zárlat volt nálam, csak úgy füstölt a kapcsolótábla. Szerencsére éppen itthon voltam és még idejében lecsaptam minden biztosítékot, így nem történt nagyobb baj, azaz megúsztam, hogy kigyulladjon az egész lakás. Viszont Tibor, a barátom (róla még nem is írtam, de majd fogok, ígérem) azonnal beszerzett számomra egy kis méretű konyhai tűzoltó készüléket. Csakhogy nekem volt már ilyenem itthon, így onnantól fogva két csinos, piros masina sorakozott a konyhapulton. Úgy döntöttem, az egyiket Cilinek ajándékozom. Végül is mindenkinek hasznos egy ilyen készülék otthon!

A gépet természetesen felöltöztettem Mikulásnak: saját kezűleg horgoltam neki sapkát és szép fehér szakállat, ragasztottam neki gombszemeket, sőt aprócska zsákot is kapott, benne egy kis cukormentes csokival. A mellékelt ajándékkártyára pedig gyöngybetűkkel rápingáltam: „Hőhullámok és egyéb okok miatti tüzek oltására.”

Na, szerintetek mit szólt Cili az ajándékhoz? Elárulhatom: a hasát fogta a nevetéstől!

Ígértem legutóbb, hogy írok végre a pasimról. Mint említettem, Tibornak hívják, és lehet, hogy most sokan csodálkozni fogtok, de mi valójában nem „járunk”, hanem – én így szoktam mondani – csak „szeretők” vagyunk. Ami annyit tesz, hogy azon túl, hogy nem élünk együtt, még csak nem is lógunk állandóan egymás nyakán. Természetesen néha-néha csinálunk azért közös programokat is, de attól még nem vagyunk kötelesek beszámolni a másiknak minden egyes külön töltött percről.

Az én életfilozófiám szerint ugyanis egy nőnek ne az legyen a legfőbb életcélja, hogy minden áron férjhez menjen, vagy hogy a nap 24 órájában kerülgetnie kelljen otthon egy pasast, akire főzhet-moshat, és aki után állandóan pakolhat meg takaríthat. Szerintem a mi korunkban már pontosan elég mind a két fél számára, ha csak a kellemes perceket töltjük együtt.

Cili barátnőm persze meg van róla győződve, hogy én biztosan túl sok Szex és New York-ot nézhettem, mivel abban a sorozatban is van egy hasonlóképpen gondolkodó karakter, és szerinte én ehhez a Samanthához próbálok csak hasonítani. Nem mondom, megnéztem pár részt, és igaz ami igaz, tényleg csípem azt a nőt! ?

Abban meg biztos vagyok, hogy Tibornak is így tökéletes a viszonyunk. Nyilván ő sem kíváncsi az én reggeli szájszagomra, az éjszakai hőhullámaimra (mondjuk olyanom már régen volt, hála a klimaxbogyónak), vagy a hisztisebb napjaimra. Amúgy sem lennék senki számára ideális házianyu, hiszen még főzni sem tudok, a házimunkát meg elvégzem ugyan, de attól még nem fűlik hozzá különösebben a fogam.

A „házastársi teendők” közül engem egyedül a szex érdekel – már elnézést, hogy ezt ilyen őszintén leírom, de ha egyszer ez az igazság. Hiszem és vallom, hogy a testi szerelemnek nincs felső korhatára, ráadásul a korunkbéli nőknek egyáltalán nem lenne szabad „leszokniuk” az együttlétekről, mert a rendszeres és kielégítő házasélet (milyen vicces szó!) megvédhet például a klimax idején gyakran kialakuló hüvelyszárazságtól is.

Na jó, ez nyilván nem ennyire egyszerű, mert azért természetesen én is olyan partnerrel érzem jól magam, aki értelmes, intelligens – Tibor ilyen! –, akivel jókat lehet beszélgetni, vagy csak úgy együtt lenni vele…

De a függetlenségemet hadd ne adjam fel emiatt!

Lassan már én is meglepődök magamon, amiért ennyire derűsen tudom várni a karácsonyt. Pedig az idén távol leszek a családomtól, hiszen ezúttal sem a testvéreim, sem én nem fogunk hazautazni anyukámékhoz. Nem volt könnyű ezt elhatároznunk, de megnyugtat a tudat, hogy felelős döntést hoztunk. Hiszen a szüleink már nem fiatalok, és most az ő egészségükre kell a legjobban vigyáznunk. Szenteste természetesen online körkapcsolást tartunk majd, így anyuéknak mégsem kell teljesen lemondaniuk a társaságunkról.

Amiatt, hogy az idén nem tölthetem a családommal az ünnepeket, csak egy egészen picit pityeregtem, és azt hiszem, ez leginkább a klimaxbogyóm érdeme. Ebben a növényi gyógyszerben ugyanis az orbáncfű hatóanyaga található, amely egyfajta természetes antidepresszáns. Utánanéztem az interneten, így tudtam meg, hogy immár tudományosan is igazolt tény, hogy az orbáncfű jótékonyan hat az idegsejtekre, így a fogyasztása révén kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak lehetünk, mert képesek vagyunk tárgyilagosan, higgadtan szemlélni a világot.

Egyébként túl sokáig nem is tudtam belehergelni magamat a „magányos karácsony” okozta szívszaggató érzésekbe. Ugyanis a pasim (Tibor, akiről a legutóbb már írtam), miután megtudta, hogy itthon maradok, azonnal bejelentkezett hozzám az ünnepekre. Mint kiderült, hasonló okokból ő is kénytelen az idén távol maradni a szülei házától.

Ezzel együtt eléggé meglepett a közös karácsonyozás ötlete! A legutóbbi bejegyzésemben olvashattátok, hogy Tiborral mi nem vagyunk az a sülve-főve együtt lévő szerelmespár, köztünk tényleg csak afféle laza, baráti-szeretői a viszony.  És ennek ellenére most mégis közli, hogy velem, kettesben szeretné tölteni ezt a köztudomásúlag meghitt, bensőséges, mondhatni családi ünnepet…!  Szóval meglepődtem, sőt talán meg is hatódtam egy kicsit, úgyhogy természetesen igent mondtam az ajánlatra.

Rólam tudni kell, hogy soha nem szoktam klasszikus „karácsonyi” nagytakarítást rendezni, egyrészt mert a hátam közepére nem hiányzik semmiféle extra házimunka, másrészt meg minek a felhajtás, ha úgysem töltöm soha idehaza az ünnepeket. A hétvégén viszont azon kaptam magam, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek az ablaktisztításra. Mert mégis, hát micsoda dolog az, hogy a fény ünnepének is nevezett karácsony alkalmából be sem tud jönni a fény az ablakon, mert már annyira koszos az üveg?! Olyannyira belelendültem a takarításba, hogy egy füst alatt alaposan kisuvickoltam a konyhát és a fürdőszobát is – mondjuk rájuk is fért már…

Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy te jó ég, én tényleg képes vagyok egy pasi miatt nekiállni nagytakarítani? Be kellett ismernem, hogy bizony, pontosan ezt történt!

Sőt, még az is az eszembe villant, hogy atyavilág, és mi lesz a karácsonyi vacsorával? Hiszen én nem is tudok főzni! Az összes gasztronómiai tudományom kimerül a salátakészítésben… Node mégsem tálalhatok fel Tibornak ünnepi lakomaként egy nagy tányér ropogós nyúltápot! A másik specialitásom meg a mirelit kaja, de azt meg aztán tényleg vérciki lenne karácsonyi menüként felvonultatni.

Mégis, mit főzzek szentestére, amihez nem kell tudni főzni? Segítsetek!!!

Biztos kíváncsiak vagyok, hogyan telt a karácsonyunk Tiborral…!

Azoknak a kedvéért, akik esetleg nem olvasták az előzményeket, gyorsan összefoglalom: idén ugyebár nem tudtam hazautazni anyukámékhoz, és mint kiderült, a pasim is hasonló cipőben járt. Ezért úgy döntöttünk, hogy rendhagyó módon kettesben töltjük a szentestét. Igen, rendhagyó módon, hiszen a karácsony mégis egy családi ünnep, köztünk pedig éppen csak laza, baráti-szeretői viszony van… De amint beleegyeztem a közös karácsonyozásba (természetesen nálam, az én lakásomban), rádöbbentem, hogy mivel egyáltalán nem tudok főzni, igencsak bajban leszek az ünnepi vacsorát illetően…

Azóta kiderült, hogy teljesen fölöslegesen pánikoltam, mert a pasim jó előre bejelentette, hogy természetesen ő készíti el a karácsonyi vacsorát. Tibor ugyanis tud és imád is főzni. Sőt, mint megtudtam, nemrég egy szakácstanfolyamot is elvégzett, csak úgy, a saját gyönyörűségére. Nahát, csodálkoztam, a főzést iskolában is meg lehet tanulni? Talán nekem is be kéne egyszer iratkoznom egy ilyen kurzusra, ha már lázadó kamaszlány koromban csakazértis megtagadtam, hogy eltanuljam a konyhaművészet rejtelmeit… ☹

Mindenesetre ez a karácsonyeste igazolta, hogy egyáltalán nem kell mindig és mindenütt megfelelni a társadalmi elvárásoknak: hiszen hol van az megírva, hogy kizárólag a nő főzhet vagy takaríthat? Mert mondanom sem kell, hogy Tibor nemcsak az ünnepi menüt állította össze és tálalta fel tökéletesen, hanem teljes természetességgel, szó nélkül és gyönyörűen rendbetette maga után a konyhát is!

Hát így telt nálunk a karácsony. A következő felvonás pedig a Szilveszter lesz, amikor – talán már ki is találtátok –, megint csak Tiborral leszünk kettesben. Pontosabban megígérte, hogy aznap majd „elvisz magával” egy nagyobb társaságba, mármint az online térben, mert ma már ilyen internetes alkalmazások is léteznek. Kíváncsi leszek, milyen lesz így „bulizni”!

De addig is igyekszem végiggondolni ezt az idei évet, amely szerintem mindannyiunk számára örökre emlékezetes marad. 2020-at soha nem lehet kitörölni a tudatunkból, még ha sokan legszívesebben el is felejtenék az egészet…

Én mégis úgy gondolom, hogy az egész világot sújtó sok-sok szomorúság és nehézség ellenére meg kell látnunk a szépet is ebben az esztendőben. Számomra sok-sok változást hozott ez az év, és a változás ugyebár soha nem könnyű. Kiváló példa erre a „változókor”, amely szintén nem éppen örömutazás, ráadásul nem is csak egy éven át tart, hanem általában hosszabban elhúzódik. Mindenesetre szívből örülök már annak is, hogy „túléltem” belőle újabb egy évet! A nyaram például rémes volt, annyira kínoztak a hőhullámok – mivel akkor még nem voltam hajlandó beszedni a jó kis „klimaxbogyót”, ami nélkül ma már nem is tudom, mihez kezdenék… ?

Ezt a blogot is ebben az évben kezdtem el írni. Nem is olyan régen fogtam bele, de máris érzem a pozitív hatását. A napok kevésbé folynak össze, hétfőtől hétfőig, blogbejegyzéstől blogbejegyzésig immár vissza tudom követni, mi minden történt velem. Cili barátnőmnek (ebben is) igaza volt, amikor azt magyarázta, hogy a rendszeres blogolás segíteni fog nekem, hogy tudatosabban éljem az életemet.

Hiszen elkezdtem rendszeresen tornázni, odafigyelek az egészséges étkezésre, találtam magamnak egy új hobbit (elkezdtem ékszereket horgolni!)… Vagy mint fentebb is írtam, immár rendszeresen, naponta szedem a „klimaxbogyót”, aminek köszönhetően a klimaxos tüneteim végre csillapodni kezdtek. És mert szinte biztos, hogy 2021-ben a mostaninál mindenképpen jobb évünk lesz, hát állok elébe!

Tiszta szívemből kívánok boldog új évet mindenkinek! ❤

Mindenki tudja, hogy az újévi fogadalmak csak arra jók, hogy ne tartsuk be őket. Bár eleinte mindenki lelkesen sportol és diétázik – „békeidőben” mindig januárban fogy a legtöbb kondibérlet, ezt bármelyik edzőteremtulaj megerősítheti! –, hogy aztán a bikiniszezon előtt megint lehessen pánikolni, hogy jaj, le kéne fogynom, meg kéne izmosodnom, és így tovább.

Még szerencse, hogy nekem amúgy sincs különösebb gondom a súlyommal, valamint már egy ideje rendszeresen tornázom online – már csak a derékfájás kivédése végett is –, sőt a kutyámnak köszönhetően napi két kiadós séta is része az életemnek. De nemcsak ezért nem kezdek Újév alkalmából (sem) fogadkozásokba.

Az egészségtudatos életmódba – étkezés, mozgás – végül is már tavaly belefogtam, most legfeljebb azt tudnám megfogadni, hogy nem hagyok fel vele. De miért tenném, hiszen egyre jobban érzem magam a bőrömben, mint ahogy lélekben is kiegyensúlyozottabb vagyok, mint valaha (hála többek között az orbáncfüves klimaxbogyónak! )

Mégis, mit fogadhatnék meg hirtelen? Hogy ezután sem állok neki főzni? Vagy hogy idén sem megyek férjhez? Na jó, ezek túl könnyű fogadalmak lennének, elvégre garantáltan nem tennék keresztbe egyetlen szalmaszálat sem a beteljesülésükért, sem annak ellenkezőjéért.

Vágyaim persze vannak nekem is, például szeretném az idén jóval többször látni a szüleimet és a barátaimat, mint az elmúlt évben. Meg végre újra eljárni színházba, moziba, kiállításokra… No meg utazni, sőt világot látni!

De nyilván nem is rajtam fog múlni, hogy ez így legyen.

A hétvégén, képzeljétek el, váratlanul kiborítottak a hormonjaim! Nagyon kikészültem, sírógörcsöm is volt, és teljesen a padlóra kerültem – méghozzá szó szerint…! De kezdem az elején.

Akik követik ezt a blogot, azok tudják, hogy modern nőnek tartom magam, ezért egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik váltig állítják, hogy a nőnek a konyhában a helye, a fizikai munka meg csakis a férfiak dolga. Szerintem ostobaság előre leosztani a szerepeket, én például már nem egyszer raktam össze lapra szerelt bútort egyedül, illetve ciki vagy sem, főzni meg egyáltalán nem is tudok. (Karácsonykor olvashattátok, hogy az ünnepi vacsorát is a barátom, Tibor főzte meg, sőt még a konyhát is gyönyörűen rendbe tudta tenni maga után! )

Történ viszont, hogy tönkrement a fürdőszobámban a csap, és mivel amúgy is elég viharvert volt már, úgy döntöttem, kicserélem az egészet. Vettem tehát egy új kádcsaptelepet, majd megtekintettem a vonatkozó internetes barkácsvideót, hogy megelégedéssel nyugtázzam, egy csapcsere egyáltalán nem ördöngösség. Természetesen le kell zárni a vizet, de ezen kívül mindössze egy franciakulcsra van szükség, az meg nekem eleve van idehaza. Óriási magabiztossággal nekiálltam tehát a csapcserének.

A videón persze minden szépen és olajozottan működött, ám valóságban a hollander, amit ki kellett volna lazítanom, egy tapodtat sem moccant. Teljesen be volt ragadva, én pedig hiába erőlködtem a franciakulccsal, fél lábbal a fürdőkádban állva, kicsavart pózban és hétrét görnyedve. Mindenesetre addig szerencsétlenkedtem, amíg a sikerült a csupasz bokámra ejtenem a súlyos és persze kőkemény, fém franciakulcsot. Képzelhetitek: a bokacsontomra mért hatalmas ütéstől akkora fájdalom hasított belém, hogy attól szabályosan csillagokat láttam.

Utána már csak arra emlékszem, hogy hogy ott ülök félig jógaülésben a fürdőszoba kövén, babusgatom az ölemben a fájó lábamat, a könnyeim pedig úgy hullanak, mint a záporeső.

Szabályos sírógörcs tört rám, csak úgy kapkodtam a levegő után és már attól féltem, hogy soha nem fogom tudni abbahagyni a panaszos zokogást.

Sírtam, mert fájt az ütés helye a bokámon. De sírtam a tehetetlen düh miatt is, amiért még egy nyomorult csapot sem vagyok képes egyedül kicserélni. És még az is belém hasított, hogy mindez azért történt, mert én mint megrögzött szingli, teljesen egyedül élek, így persze hogy nincs itt velem soha senki, aki segítene például csapot szerelni…

Később persze sikerült megnyugodnom. Konstatáltam, hogy annyira azért nem fájt az ütés, hogy szabályos hisztit vágjak le miatta, mint ahogy a sikertelenségem sem okozhatott akkora frusztrációt, hogy az indokolttá tegyen egy ilyen mértékű kiborulást.

Teljesen egyértelmű, hogy semmi más nem történt, mint hogy a hormonjaim szórakoztak velem egy nagyot. A klimax idején végül is előfordulnak érzelmi hullámvölgyek. Nyilván ezt történt velem is. Szó nincs tehát arról, hogy minden áron társra lenne szükségem. Önálló vagyok, független vagyok, méghozzá azért, mert én így döntöttem, és mert nekem így a legjobb!

Úgyhogy feltápászkodtam és felhívtam Tibort, aki ezek után játszi könnyedséggel kicserélte a csapot helyettem. És mert késő este volt már, nem is ment haza aznap, hanem itt aludt nálam.

Be kell ismernem, cseppet sem bántam, hogy egy ilyen zaklatott nap után volt kihez hozzábújnom éjszaka.

De nyilván ez is a hormonok játéka csupán, semmi több!!

Képzeljétek, a hétvégén FŐZTEM! Én, aki nem is tudok főzni!

Akik követik ezt a blogot, pontosan tudják, hogy a konyhatündérkedés nem tartozik az erősségeim közé. Sőt, az igazság az, hogy én tényleg soha nem tanultam meg főzni. Nem szégyellem egyáltalán, hogy így alakult, bár különösebben büszke sem vagyok rá, hogy már kislányként következetesen ellenálltam minden próbálkozásnak, amikor a szakácstudományt igyekezték a fejembe verni. Anyukám a legegyszerűbb konyhai feladatokra sem tudott befogni, mint amilyen a hagymapucolás vagy a krumplihámozás, és ha néha rám is parancsolt, olyan szenvedő arcot vágtam, hogy egy idő után végleg feladta, hogy valaha is rendes háziasszonyt faraghat belőlem.

Engem cseppet sem zavar, hogy nem a főzőcskézéssel teljesítem be a női princípiumot, főleg mert én igenis hiszek a nemek közti egyenlőségben. Hány olyan pasi van, aki nem tud főzni (se mosni, se vasalni, se takarítani) – ha ők ezt „megtehetik”, akkor én miért ne tehetném?!

Jó ideig nem is hiányzott egyáltalán, hogy nem vagyok egy háziséf, elvégre így sem haltam éhen, hiszen a mai modern világban már nem akkora kunszt megoldani, hogy meleg étel kerüljön az ember asztalára. Az elmúlt ősszel merült fel legelőször probléma ezen a téren, amikor is megkezdtem a klimaxos „életmódváltást”, ami nemcsak abból állt, hogy szedni kezdtem a klassz kis klimaxbogyómat, hanem egyúttal egészségesen is akartam étkezni. De rá kellett döbbennem, hogy mindaddig csak vacak, újrafeldolgozott, adalékanyagokkal teletömött félkész- és készételeket ettem. Szerencsére hamar megtaláltam a megoldást: ma már egy bio-reform konyháról rendelem házhoz az ebédemet.

De hogy mégse menjen minden olajozottan, eljött a karácsony, és a pasim, Tibor bejelentkezett hozzám Szentestére – nos igen, akkor kicsit pánikba estem, hogyan varázsoljak az asztalra ünnepi vacsorát. De végül ez is megoldódott, mert mint kiderült, Tibor hobbija éppen hogy a szakácskodás (na ugye, hogy nincs az megírva sehol, hogy a pasi nem főzhet, csak a nő!), így végül ő volt az, aki mesés karácsonyi fogásokat készített kettőnknek.

Már akkor megbeszéltük, hogy alkalomadtán fog ő még nekem főzni finomságokat…!

Most hétvégén át is jött, és nekiállt zöldbablevest főzni. Csakhogy váratlanul kapott egy telefont, és kiderült, hogy egy jó másfél órára el kell rohannia valamit elintézni. Addigra már Tibor a fagyasztóból előszedett zöldbabot megpárolta egy kis olajon, illetve oda volt készítve a levesbe szánt csirkemell is szépen felkockázva. „Már nincs sok teendő vele, egy kis olajon süsd át a csirkemellet, a babot öntsd fel vízzel, sózd meg, forrald fel, és ha már megpuhult, dobd a levesbe a húst, aztán csak habard be egy kanál liszttel meg egy deci tejföllel!” – hadarta Tibor, miközben villámgyorsan vette a kabátját és már el is viharzott, azzal, hogy hamarosan visszatér.

Én meg ott álltam a félkész levessel, és azt sem tudtam, mihez nyúljak!

Először arra gondoltam, hogy lezárom a gázt, a csirkehúst visszateszem a hűtőbe, és egyszerűen megvárom, amíg a pasim visszaér és szépen befejezi, amit elkezdett. De aztán győzött az egóm, és igenis szembe akartam nézni ezzel a kihívással. Végül is Tibor nem azt mondta, hogy tegyem félre az egészet, hanem azt, hogy fejezzem be egyedül a levesfőzést!

Lázasan próbáltam felidézni az instrukcióit, de hiába emlékeztem minden szavára, nem igazán tudtam, hogyan is fogjak hozzá. Node egy kis problémamegoldásért hadd ne menjek a szomszédba! Vagyis pontosan oda mentem, ugyanis hirtelen (mentő)ötlettől vezérelve, felhívtam Cili barátnőmet, akinek bezzeg a kisujjában van a konyhaművészet. A telefon kameráját a tűzhelyre irányítva letámasztottam készüléket, és Cili felügyelete alatt, az ő útmutatásai alapján sikeresen megfőztem a levest!

Olyan büszke voltam magamra! Lehet, hogy ha rászánnám magam, még meg is tudnék tanulni főzni, még így „vénségemre” is?

Korábban írtam már arról, hogy az egészséges táplálkozás, a rendszeres mozgás, illetve a klimaxbogyó(!) szedése mellett mennyire fontos az is, hogy egy nőnek negyvenen túl, pláne ötven fölött, legyenek szabadidős elfoglaltságai. Akinek velem ellentétben még gyerekei is vannak, az főleg tudja, milyen az, amikor a srácok felnőnek és elköltöznek otthonról, és az emberre szinte „rászakad” a rengeteg szabadidő. A szabadságot viszont, akár családos, akár szingli valaki, mindenképpen érdemes kihasználni és hasznosan eltölteni.

Nem árt például, ha az embernek van egy – vagy több! – hobbija: én például korábban gyöngyöt fűztem, de mostanában inkább az ékszerhorgolás kezdett érdekelni. Viszont ez sem tölti ki minden ráérő időmet. Van persze egy kutyusom, Olga (róla szintén írtam már), nyilván vele is sokat foglalkozom, például amióta kiderült, hogy mindketten kissé meghíztunk ezen a télen: azóta sokkal hosszabb sétákat teszünk meg együtt, ráadásul nemcsak itt a környéken. A minap is egy viszonylag távoli parkban jártunk, ahol sikerült megismerkednem egy idősebb nénivel, aki szintén egy kiskutyát sétáltatott.

A hölgy, mint kiderült, konyhás néniként dolgozik egy idősotthonban. Elmesélte, hogy bár mostanában mindannyian panaszkodunk a bezártságra, illetve arra, hogy alig történik valami az életünkben, ám az ilyen otthonokban élőknek még nehezebb a sorsuk. Ők manapság még látogatókat sem fogadhatnak, miközben számos korábbi elfoglaltságuktól is megfosztja őket a jelen helyzet – mesélte a kutyás néni. Régebben például hetente kétszer teljesen önkéntes alapon oktatta egy tanárnő az ott élő időseket angol nyelvre, de újabban már ő sem tud bejárni hozzájuk, a kisöregek pedig emiatt külön szomorkodnak…

Nahát, önkéntesként angoltanítás? Ilyet se hallottam még, gondoltam, miközben máris lelkiismeret-furdalásom lett. Mert ugyan fordítóként dolgozom, viszont megvan az angoltanári diplomám is, mégsem jutott még eszembe soha, hogy kezdjek is végre valami hasznosat ezzel – holott időm lenne rá, bőven…

Szó szót követett: a lényeg, hogy jelentkeztem önkéntes online angoltanárnak az idősotthonba! Már meg is tartottam az első videós órát. A nénik-bácsik rém helyesek voltak, meglepően sokat tudtak már angolból, és már alig várják a következő „találkozásunkat”… 😊

Nagyon klassz volt ez az első angolóra, még úgy is, hogy egy petákot nem fizetett érte senki. Vagy lehet, hogy éppen amiatt volt ennyire jó érzés? A neten találtam egy tanulmányt („Az önkéntesség lélektani hátterének empirikus vizsgálata”), ahol leírják, hogy az önkénteskedés okozta elégedettség-érzés erősíti az immunrendszert, javítja az egészségügyi mutatóinkat, sőt még az életet is meghosszabbíthatja.

Na, ha ezt hamarabb tudtam volna…! 😊

Engem tényleg csak meglepni lehet Valentin-napon, ugyanis én az a nő vagyok, akinek ez a nap nem jelent semmit. Mármint tegnapig tényleg nem jelentett semmit – de ne szaladjunk ennyire előre, inkább elmesélem, mi történt!

Cili barátnőm meg van róla győződve, hogy én csak megjátszom a „macsó” nőt, amikor a Valentin-ellenességemet hangoztatom, mert szerinte a szívem mélyén én is vágyom rá, hogy valaki végre megajándékozzon ebből az alkalomból. Pedig ez nem megjátszás, mert tényleg, mireföl ünnepeljem meg a szerelmesek napját, ha nem is vagyok szerelmes?

Jó, persze, van egy barátom, Tibor, de vele már a kezdetek kezdetén megegyeztünk, hogy a kapcsolatunkat legfeljebb laza szeretői viszonynak tekintjük. Nem élünk együtt, nem lógunk álladóan egymás nyakán, csak néha-néha találkozunk, esetleg egyszer-egyszer elmegyünk kettesben ide vagy oda, de ez az egész inkább csak afféle felnőtt „barátság extrákkal” közöttünk – azt hiszem, mostanában ez a trendi kifejezés az ilyesmire. Egy biztos, nem vagyunk „szerelemespár”, amit az is bizonyít, hogy egyikünk sem köteles elszámolni a másiknak arról, hogy mivel, pláne kivel tölti azokat az időket, amikor éppen nem tartózkodunk egy légtérben. Nekem ez különösen fontos, hiszen szabad, független nőnek tartom magam, és szerintem az is maradok most már egész életemben – anyukám nagy bánatára persze, aki talán még mindig nem mondott le róla, hogy egyszer talán én is férjhez megyek végre, mint minden „rendes” lány… 

A lényeg, hogy a Valentin-nap nekem soha nem volt „ünnep” – bár nyilván rám is hatással van a kereskedelemben és a reklámiparban ilyenkor tapasztalható céltudatos árudömping. Nem is bírtam teljesen érzéketlen maradni, ha egyszer az utóbbi hetekben mindenütt, a tévéreklámoktól az óriásplakátokig a finomabbnál finomabb szívdesszertek képeit igyekeztek a retinámba égetni. A Valentin-napi édességek olyan gyakran jöttek szembe, hogy végül még én is „megtörtem”: kitaláltam ugyanis, hogy egyszer az életben ebből az alkalomból igazán meglephetem magam egy kis csokoládéval. A nagy klimaxos életmódváltásom óta végül is szinte teljesen kiiktattam minden édességet az életemből. A Valentin-nap viszont jó ürügy, hogy legalább az évnek ezen az egy napján mégiscsak kényeztessem magamat valami finomsággal. 

Így aztán a hétvégi szokásos bevásárlás során a szupermarket egyik, rózsaszín virágocskákkal meg szalagocskákkal giccsesen teliaggatott polcáról kiválasztottam egy mutatós és nem is olcsó, márkás csokidesszertet – magamnak.

Miután hazaértem, természetesen nem bontottam fel azonnal a finomsággal teli díszdobozt, hanem átmenetileg elhelyeztem a konyhaszekrényemben – jó érzékkel éppen a klimaxbogyóim mellé. Naná, hogy belém hasított a lelkiismeret-furdalás, hiszen az én koromban aligha maradhat büntetlen az édességzabálás, elvégre ötven fölött, ha nem vigyázunk, csak úgy kúsznak felfelé a plusz kilók…! De inkább elhessegettem az ilyen negatív gondolatokat és gyorsan becsuktam a konyhaszekrényt. 

Innentől viszont az események úgy alakultak, hogy immár egyáltalán nem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg meghízhatok attól a kis Valentin-napi desszerttől…

Vasárnap délelőtt ugyanis, mit ad isten, teljesen váratlanul csöngettek. És vajon ki állt a küszöbön? Hát Tibor – kezében egy gyönyörűszép Valentin-napi virággal! Igen, a pasi, akivel – tudtommal – nem is vagyunk igazi szerelmespár, ajándékot hozott nekem a szerelemesek ünnepén… Mit mondjak, földbe gyökerezett a lábam! De ugyanakkor nagyon meg is hatódtam, még talán könnyek is szöktek a szemembe – bár nagyon remélem, hogy Tibor ebből semmit nem vett észre…

Lányos zavaromat palástolva megpróbáltam eljátszani, hogy valójában mi sem természetesebb annál, hogy mi ketten „valentinozzunk”, és mintha előre készültem volna erre a pillanatra, odaléptem a konyhaszekrényhez, kinyitottam, és viszontajándékként fájó szívvel, de kedvesen mosolyogva átnyújtottam Tibornak az én gondosan kiválasztott, valóban csak arra a napra tartogatott finom luxusdesszertemet.

Tibor persze úriember, ezért azonnal megkínált a csoki(m)ból, de aztán gondosan visszazárta a díszdoboz fedelét, majd pedig szépen elvitte magával haza az egészet…

Úgyhogy most itt ülök az én csodálatos virágommal, ami valóban gyönyörű, de hát nem lehet megenni. Bár talán jobb is, hogy így alakult a dolog, hiszen tényleg nem kellett volna nekem egy doboz csokit egyedül felfalnom. 

Már csak az nem világos, hogy Tibor hogyan is értette ezt a Valentin-napi virágot. Talán bizony szerelmes belém? És akkor mi most mégis csak „járunk”?! Nyilván nem fogom (nem merem?) tőle megkérdezni… Még csak az kéne! 😊

Végre itt a március, a meteorológiai tavasz kezdete. Mostantól az időjárás remélhetőleg kegyes lesz hozzánk, már csak azért is, mert a fejembe vettem, hogy balkonkertész leszek!

Az otthoni biokert végül is egyre nagyobb divat, főleg amióta egyre több időt vagyunk kénytelenek itthon, a négy fal között tölteni. Viszont engem nem csak az motivál, hogy lépést tartsak az aktuális trendekkel: amióta életmódváltásban vagyok, igyekszem minél több zöldséget fogyasztani, amihez a friss árut általában a piacról szerzem be – és olykor egészen megdöbbentő árakon! Pedig ha én magam termelném meg akár csak egy részét a zöldségeimnek, máris rengeteget spórolnék. Azt meg különösen vonzónak találom, hogy csak a saját termesztésű zöldség lehet garantáltan „bio”, azaz vegyszermentes.

Vidéki lány vagyok, ezért nem teljesen ismeretlenek előttem a konyhakerti teendők, mégis kapóra jött, hogy mostanra elég sok „szakirodalom” elérhető az interneten a balkonkertészkedés fortélyairól. A hétvégén a megfelelő szakáruházban be is szereztem a javasolt virágládákat, a jó minőségű földet és a szükséges vetőmagokat. Kezdetnek csak salátát és retket vetettem az erkélyre kirakott ládáimba, míg a paradicsom- és paprika-vetőmagjaimat egyelőre a szoba biztonságos melegében kezdtem el hajtatni – majd csak a megerősödött palántákat tervezem a későbbiekben kiültetni a szabadba. Szintén idebent elindítottam egy-egy cserép bazsalikomot és rozmaringot is – ezeket a fűszernövényeket csakis Tibor, a pasim javaslatára ültettem, mivel a „családban” ő a szakács, én ugyanis sajnos (még mindig) nem tanultam meg főzni… Persze ez még változhat! Nem én lennék az első nő, aki a változókorba lépve kezdett el valami újat tanulni – és miért is ne lehetne a főzőcskézés az a „tudomány”, amibe vén(?) fejjel fog bele az ember lánya? Na jó, ez csak egy ötlet, egyelőre jól elvagyok én anélkül is, ez az igazság.

Visszatérve a kertészkedéshez: a balkon-szakirodalomban arról is olvastam, hogy sajnos a kártevők várhatóan meg fognak jelenni az én kiskertemben is. Az egyik legnagyobb ellenségünk a mezei poloska, amely az utóbbi időben inkább már csak a nevében „mezei”, hiszen a nagyvárosi balkonkertekben is ugyanúgy képes a pusztításra.

Ugyanitt arról is írtak, hogy nem ám csak vegyszerrel vehetjük fel a harcot eme kellemetlen rovarok ellen, hanem példádul a narancsszínű bársonyvirág – amit a köznyelv igazságtalanul a lekicsinylő „büdöske” gúnynéven emleget – képes hatékonyan távol tartani a poloskákat. El is határoztam, hogy amint kiültetem a paradicsompalántákat, veszek a ládájukba bársonyvirágot is, amint azt a netes biokert-szakértők is javasolták.

Amint ezeket írom, most hirtelen bevillant, hogy hiszen én eddig is ismertem olyan „virágot”, amelyik a szagával riasztja el a poloskát: elvégre a Cimicifuga gyógynövényt éppen ezért hívják magyarul poloskavésznek! Tudjátok, ennek a speciális kivonatával készül az én „klimaxbogyóm” – mivel a Cimicifuga hasznos hatóanyaga képes csillapítani az olyan klimaxos tüneteket, mint a hőhullámok vagy az izzadás.

Kár, hogy az Észak-Amerika erdeiben őshonos Cimicifuga tudtommal növényként nem kapható a hazai kertészetekben. Meg persze azt sem tudom, elélne-e egyáltalán itt az erkélyemen. Pedig már elábrándoztam, milyen stílusos is lenne egy klimaxos nő balkonkertjében ez a klimaxellenes növény – ami nem mellesleg még a poloskákat is távol tartja…! 

Képzeljétek, a hétvégén megkeresett egy régi egyetemi csoporttársnőm, Andrea. Egyszer csak rám írt, hogy szeretne velem videócsetelni. El nem tudtam képzelni, mit akarhat ennyi év után, de természetesen nyitott voltam a kommunikációra.

Kiderült, semmiféle „hátsó szándék” nem vezérelte, ha csak az nem, hogy mostanában kicsit egyedül érzi magát, viszont hála a közösségi oldalaknak, ma már egészen távoli ismerősökkel is hipp-hopp fel tudja venni a kapcsolatot, ha éppen ahhoz van kedve.

Emlékszem, annak idején Andrea volt az egyik legcsinosabb lány az évfolyamon. Mindannyian irigyeltük a szép, dús barna haját, a finom bababőrét, no meg a remek alakját. Éppen ezért volt sokkoló élmény, amikor megláttam őt „élőben” felbukkanni a laptopom képernyőjén. Remélem, nem ült ki az arcomra a mélységes megdöbbenés, habár a látvány mit ne mondjak, erősen letaglózott. Andrea egykoron csodás hajkoronája ápolatlan szénakazalnak tűnt, a színe meg leginkább a mákostésztára emlékeztetett, amennyi ősz hajszál virított benne. A sminktelen, öregedő arcból fakó, megfáradt szemek meredtek rám, Andrea álla alatt pedig terjedelmes toka árulkodott arról, hogy minden bizonnyal a szépséges alakja is csupán a múlté.

Természetesen nem kezdtem el ócsárolni Andrea kinézetét, annál azért jobb nevelést kaptam! Helyette udvariasan a hogyléte felől próbáltam érdeklődni. Bevallotta – bár nagyon nem volt mit bevallani, hiszen a homlokára volt írva –, hogy nagyon rossz bőrben van mostanában. Kitalálhattam volna: naná, hogy őt is a klimax viseli meg ennyire. Panaszkodott, hogy képtelen lefogyni, sőt mintha minden fogyókúra éppen az ellenkező hatást tenné rá, mert egyfolytában csak hízik. Kiderült, hogy nagyon megkínozzák szegényt a hőhullámok is, szinte állandóan izzad, éjszakánként pedig csak nehezen tud aludni. Emiatt nappal is folyton feszült, ideges, és minden apróságon képes felhúzni magát. Az utóbbi időben annyira megszaporodtak odahaza a súrlódások és veszekedések, hogy a férjével újabban már külön szobában alszanak. Pedig Andrea, mint ezt nekem őszintén elmondta, pontosan tudja, hogy az ilyesminél szinte semmi nem jelzi jobban egy párkapcsolat halálát…

Szó szót követett, így azt is megtudtam, Andrea hellyel-közzel tisztában van vele, hogy a változókori hormonális változások fektették ennyire két vállra. Csakhogy ő nem szeretne hormonkezelést, ezért úgy döntött, inkább kivárja, amíg véget ér a klimaxos időszak, elvégre annak idején anyáink-nagyanyáink-dédanyáink is kibírták ugyanezeket…

Na, itt már nem tudtam tovább türtőztetni magam, és mint valami marketingszöveget, nekiálltam darálni Andreának, hogy mielőtt teljesen széthullik az élete, mégis csak ki kéne próbálnia azt a klimaxbogyót, amit én is szedek. Elvégre ez egy teljesen hormonmentes növényi gyógyszer, ami két hasznos gyógynövény, a Cimicifuga és az orbáncfű hatóanyagát tartalmazza. A Cimicifuga – magyarul poloskavész – speciális kivonata van benne, amelyről több klinikai vizsgálat is igazolta, hogy hatásosan enyhíti a hőhullámokat és az izzadást. Vagy ha Andrea mégis kételkedne, itt vagyok én, mint élő példa, akinél valóban látványosan ritkultak a kellemetlen klimaxos panaszok, amióta szedem ezt a gyógyszert.

A tablettám másik gyógynövényi komponense, az orbáncfű pedig a lelki eredetű nehézségeken segít úrrá lenni, illetve az alvásra is jó hatással van. Az orbáncfűről tudni kell, hogy pozitívan befolyásolja az agyi neuronjaink működését, ezért a szedésének hála sokkal kiegyensúlyozottabbnak, mondhatni „boldogabbnak” érezheti magát az ember lánya.

Javasoltam tehát Andreának, hogy tegye meg ő is a testének ezt a szívességet, és próbálja ki a klimaxbogyómat. Mert higgye el, ha nem gyötrik éjjel-nappal a változókori tünetek, és végre rendesen ki tudja magát aludni, akkor máris könnyebb lesz belevágnia az esztelen fogyókúrázgatás helyett végre egy normális, átfogó életmódváltásba. Várhatóan több türelme lesz a férjéhez is, és végre jut energiája önmagára. Elvégre csak mert valaki a jelen helyzetben egész nap kénytelen otthon ülni, attól még néha ugyanúgy kisminkelhetni magát – például egy videócsethez egy rég nem látott ismerőssel…! –, mint ahogy nem akkora ördöngösség akár otthon, magunknak befesteni az őszülő hajunkat…!

Andrea eleinte némi meglepődéssel fogadta a tirádáimat, de végül úgy búcsúztunk el egymástól, hogy lediktáltatta velem a gyógyszerem nevét. Mint mondta, feltett szándéka, hogy már másnap beszerzi magának ő is a patikából, ha egyszer úgyis recept nélkül kapható.

Bízom benne, hogy neki is segít majd ez a jó kis klimaxbogyó! Azért meg külön szorítok, hogy a házassága is rendbejöjjön… 

A naptár szerint már elkezdődött a tavasz, de még mindig meglehetősen hideg van, sőt mifelénk nemrég még havazott is! Ezzel együtt meglepően jól viselem a mostani időszakot, pedig régebben ilyenkor rendszerint rám telepedett az „évszakváltási depresszió” – valahol olvastam, hogy így nevezik, és nemcsak ősszel vagy télen, hanem tavasszal is sokaknak okoz gondot. Korábban nekem is rendszeresen elment ilyenkor az életkedvem – na jó, azért kórosan nem lettem életunt, de attól még elég ramatyul éreztem magamat a bőrömben minden tél végén. Mintha attól rettegtem volna, hogy képtelen leszek kivárni, mire végre tényleg eljön a tavasz…

De ez immár a múlt! Ha kinézek az ablakon és borús az idő, ugyanúgy bosszankodom most is, de közben már nézem is a telefonomon az időjárás-előrejelzést, és máris bizakodva tekintek a jövőbe. Most például azért, mert látom, hogy a hét vége felé tényleg komolyabban melegedni kezd végre az idő!

Tudjátok, van az a példázat arról, hogy az optimista és a pesszimista miként látja a félig megtöltött poharat. Hát, én korábban rendszerint csak keseregtem az én félig üres poharam fölött. Újabban viszont egyre inkább úgy érzékelem, hogy az a pohár valójában teli van, még ha egyelőre csak félig is. Ma már nem siránkozom, ha valami rosszul sül el, vagy ha az adott pillanatban nem tökéletes körülöttem minden: inkább előre tekintek, és teljes szívemből remélem, hogy hamarosan minden jobbra fordul. Egy nagyon egyszerű példát hozva: pontosan így érzek most az időjárás kapcsán… 

De a lényeg az, hogy a jelek szerint idén tavasszal nem tört rám semmiféle évszakváltási depresszió. Ami, ha jobban belegondolok, aligha tudható be másnak, mint az orbáncfű-tartalmú klimaxbogyóm áldásos hatásának. Végül is ősz óta szedem, és már a novemberi, addig menetrendszerűnek mondható őszi bedepizésem is teljesen elmaradt. Ez nem csoda, elvégre az orbáncfű természetes antidepresszánsnak számít, amelynek immár tudományos vizsgálatokkal is igazolták az idegrendszerre gyakorolt pozitív hatását. Elősegíti a neuronjaink optimális működését, így aki orbáncfüvet szed, az jó eséllyel érezheti magát kiegyensúlyozottabbnak és derűsebbnek. A klimaxbogyómba sem véletlenül tették bele a Cimicifuga mellé (amely a hőhullámokat és egyéb testi tüneteket enyhíti): az orbáncfű ugyanis képes megregulázni a változókori hangulatingadozásokat is.

Hát igen, nem véletlenül hívták ezt a hasznos gyógynövényt a régiek a „lélek napsugarának”!

Na tessék, és amint ezeket leírtam, máris egy kicsit kisütött odakint a napocska! Higgyétek el, most már tényleg hamarosan itt az igazi a tavasz: én már érzem!! 

Végre szép tavaszi idő volt a hétvégén, így aztán semmi kifogásom nem volt Tibor ötlete ellen, hogy szabaduljunk ki egy kicsit a négy fal közül és menjünk el kirándulni. Tudjátok, Tibor a pasim, de mi ketten nem „járunk” ám, legfeljebb néha-néha összefutunk és igyekszünk jól érezni magunkat egymás társaságában – de mindezt komolyabb elköteleződés nélkül.

A kirándulás természetesen nordic walking-ozást jelentett: ez mostanában afféle új „divat”, de nekem nagyon bejön. Annyit kértem csak, hogy az idei első túrához lehetőleg könnyebb terepet és rövidebb távot célozzunk meg, mert rendszeres kutyasétáltatás ide, online tornaórák oda, azért még nem vagyok csúcsformában így, a szezon legelején.

Egy jó kis „lájtos” útvonalat néztünk ki tehát a közeli hegyekben: az indulási pontig elautóztunk, és onnantól vágtunk neki gyalogosan az útnak. A csalóka tavaszi időjárás persze nem hazudtolta meg magát: hol úgy szórta ránk a sugarait a nap, hogy meg kellett bolondulni a melegtől, hol meg egyszer csak beborult, és még az enyhe tavaszi szellő is borzongató volt…

Tibor tehát remekül mulatott rajtam, ahogy az egyik percben levettem magamról a dzsekit és a pulcsit, hogy aztán a következőben meg minden létező ruhadarabot újra magamra szedjek. Én persze dohogtam, hogy milyen jó, hogy legalább ő viccesnek találja azt, amiből nekem már egy ideje elegem van: amióta klimaxolok, a hőérzékelésem teljesen megváltozott. Ha hideg van, természetesen továbbra is fázom, viszont ha csak egy kicsit is melegebb lesz, az minden átmenet nélkül rettenetesen elviselhetetlen a számomra. És ezen sajna nem segít még a klimaxbogyóm sem – de nem is akarok telhetetlen lenni, hiszen már az mekkora könnyebbség, ahogy amióta szedem, legalább a „klasszikus” hőhullámok ritkábban csapnak le rám!

Szóval, túra közben folyton meg kellett állnunk, hogy én öltözzek-vetkőzzek, attól függően, hogy mikor melyik fázis volt éppen soron. Az egyik ilyen kényszerpihenőnk alkalmával Tibor addig nézegette a turistatérképet, mígnem kitalálta, hogy tegyünk egy rövid kitérőt egy közeli kilátópontig, ahonnét állítólag be lehet látni egész Budapestet. Beleegyeztem, pedig sejthettem volna, hogy ha kilátópont, akkor annak magasan kell lennie… Hát igen, mondanom sem kell, végig meredek kaptatón vitt az utunk, így mire felértünk az újonnan megcélzott helyre, én teljesen kifogytam a szuszból!

Az elénk táruló látvány viszont ezerszer megérte az erőfeszítést. Ott terült el a lábuk előtt az egész város. Leültünk pihenni és csak gyönyörködtünk a csodálatos panorámában. Tibor pedig váratlanul mesélni kezdte, milyen sokat kirándult és túrázott még régen, fiatalabb korában. Megtudtam, hogy egy szál hátizsákkal bejárta majdnem egész Európát. Néha úgy indult el reggel, hogy fogalma sem volt, estére lesz-e rendes szállása, ahol álomra hajthatja a fejét. Így aztán előfordult, hogy jobb híján a szabad ég alatt volt kénytelen aludni.

Tibor olyan átéléssel és olyan nosztalgiával mesélte ezeket a sztorikat, hogy szinte már sajnáltam, amiért nem lehettem vele én is, ott és akkor, azokban a régi időkben. Milyen jó is lett volna ennyit utazgatni, meg persze világot látni… – merengtem el vágyakozva.

Tibor meg mintha kitalálta volna a gondolatomat, mert hirtelen felém fordult és azt kérdezte, lenne-e hozzá kedvem majd egyszer, mármint amikor majd megint lehet utazgatni, vele tartani. Kibérelne egy lakóautót és most már csak úgy „öregesen” de mégis csak körbeutazná megint Európát – ezúttal velem együtt, kettesben.

Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Ahogy egyre többet tudok meg Tiborról, egyre érdekesebbnek találom őt. Jó vele együtt lenni. Persze isten ments, hogy kapcsolatfüggő legyek: ahhoz én túlságosan önálló és független nő vagyok – és szerintem most már az is maradok.

Nem is tudom: ha majd tényleg nekivágunk annak a körutazásnak, ahol esetleg heteket kell összezárva töltenünk, vajon nem fogunk rövid idő alatt egymás idegeire menni?!

Szerintetek?

Nahát, mennyire igaz a fenti Shakespeare-idézet! A technika mai fejlettségnek hála, nekem például a nappalim változott át színházzá vasárnap este. Cili barátnőm ugyanis meglepett egy „valódi” színházjeggyel egy igazi, élő előadásra, amit kifejezetten az online nézőközönségnek játszott az egyik kedvenc társulatunk. Így mindketten a saját otthonunkban, de mégis csak együtt néztük meg ugyanazt a darabot, ugyanakkor.

„Békeidőben” szívesen jártunk el színházba Cilivel, ám erre már több mint egy éve nem volt lehetőségünk. Holott a kikapcsolódás, az én-idő mindenki számára fontos, és szerintem a mi korunkban meg különösen oda kell erre figyelni. Hiszen annyira könnyű belefásulni a mindennapi taposómalomba, ráadásul a változókorra jellemző hormoningadozás amúgy is könnyen a depizés felé sodorja az ember lányát. Még jó, hogy a klimaxbogyómban van orbáncfű is, ami éppenséggel arra hivatott, hogy segítsen úrrá lenni a lelki nehézségeken, ám ennek ellenére – vagy inkább: ezzel együtt! – az online színházi este érzékelhetően pozitív hatást gyakorolt a kedélyemre. 

Egyébként érdekes, hogy éppen a napokban gondoltam rá, hogy milyen régen vettem részt bármiféle kulturális programon. Mondhatni éppen ideje volt ennek a „színházlátogatásnak”. Ugyanakkor jó érzéssel tölt el a tudat is, hogy a jegyvásárlással a kedvenc színészeim is támogatáshoz jutottak. Bár ezt a jegyet most Cili vette, de már elhatároztam, hogy amint lehet, viszonozni fogom a meghívását.

Tibor, a barátom már régebben megmutatta, hogyan kell összekapcsolni a laptopomat a nagyképernyős tévémmel, a gyengécske számítógépes hangot pedig egy bluetooth-os minihangszóró segítségével javítottam fel: így szinte teljes volt a színházi élmény. Jó, nyilván más az, amikor az ember ott lehet személyesen, hallhatja a tapsot, pláne a nevetéseket, mint ahogy a színészek számára is motiválóbb, ha nem csak a néma kamerákat látják, hanem magát a közönséget is.

Ugyanakkor jó oldala is van a dolognak, hiszen így biztosan nem ül elém egy égimeszelő, mint ahogy hátulról sem tolhatja a székembe a térdét senki. Nem kell émelyegnem a mellettem ülő nő tonnányi magára locsolt parfümjétől vagy a kedves férje penetránsan hagymaszagú leheletétől. És garantáltan nem áll neki senki savanyúcukros zacskókkal zörögni! A lírai hatásszünetek idején kötelezően bekövetkező össznépi spontán köhögőrohamokat meg ne is említsük…

Persze a színház ugyanakkor társas esemény is. Mi, nők, szeretünk ilyenkor szépen felöltözni, kisminkelni – nos, ezek a külsőségek ezúttal valóban elmaradtak. De legalább attól sem kellett tartani, hogy szegény Cilire megint a két felvonás közti szünetben, ország-világ szeme láttára csap le a leggonoszabb, hajtőig leizzasztó hőhullám – ugyanis pontosan ez történt, amikor legutoljára eljutottunk egy „igazi” színházba.

Node miért ne tehetnénk egy online előadást is valahogyan társas eseménnyé? Amint lement a függöny, Cilivel természetesen azonnal hívtuk egymást videócseten, és egy-egy koffeinmentes, tejszínhabos kávé társaságában szinte cukrászdai hangulatban veséztük ki a látottakat. 

És ti voltatok már online színházban?

Kezembe akadt egy régi fénykép, ami hármunkról készült ötvenegy évvel ezelőtt: a nagyimról, anyukámról és rólam, aki természetesen még pólyás baba voltam akkor. A nagymamám a képen a tipikus ősz hajú, vidéki, fejkendős néni, tudjátok, aki otthonkában sürög-forog egész nap a konyhában és finomabbnál finomabb sütiket süt az unokáknak. Drága jó nagyikám, ha élne, most lenne 102 éves, merengtem el egy pillanatra, hogy aztán rögtön belém hasítson a felismerés, hogy te jó ég, hiszen ezen a fotón ő pontosan annyi idős, mint én vagyok most, azaz mindössze 51 éves!

Nahát, tényleg nagyot változott világ! Egyidős vagyok a fotón látható nénivel, aki a nagymamám – én viszont egyáltalán nem úgy nézek ki most, mint egy „néni”. És mielőtt bárki a fejemhez vágná, hogy mindez csak annak köszönhető, hogy nekem nincs gyerekem, hadd mondjam el, hogy például a velem egyidős Cili barátnőm sem kelt egyáltalán nagymama-benyomást. Sőt, még ezer meg egy hasonló példát hozhatok a baráti-ismeretségi körünkből! A mi generációnk egyszerűen már másképp áll az „öregedéshez” – bár ezt a szót nem szívesen használom, ezért inkább így mondom: az idő múlásához.

A régi időkben még más volt a helyzet: onnantól, hogy egy nő férjhez ment és gyereket szült, már nem nagyon illett még csinosan öltözködnie sem (hát még mifelénk, vidéken!). A negyvenes életévek derekától kezdődő klimaxról főleg nem volt szokás még beszélni sem. Nagyanyáink jobb híján csak tűrték összeszorított foggal a hőhullámokat meg a többi nyűgöt, hiszen abban az időben még a klimaxbogyóm se létezett – amely ugyan hormonmentes készítmény, mivel „csak” gyógynövényt tartalmaz, mégis hatásosan képes enyhíteni a változókori panaszokat.

De visszatérve a mostani negyvenes-ötvenesekhez: ma már inkább akkor döbbenünk meg, ha valaki ebben a korban „lemond” a nőiségéről, ha elhanyagolja magát, nem jár fodrászhoz, nem sportol valamilyen módon. Még akinek van gyereke, az is ilyenkorra már éppen felszabadul a családanyai teendők alól, hiszen a fiatalok már nem igénylik az állandó gondoskodást, és kirepülnek otthonról. Jó, ismerek olyan nőt is, aki emiatt kifejezetten búslakodik, ahelyett, hogy kihasználná az ajándékba kapott extra szabadidőt. Hiszen sokan ilyenkor kezdenek el tanulni egy új nyelvet vagy valamilyen új szakmát, vagy kezdenek el világot látni (már amikor éppen lehet utazni, de talán már ez is eljön újra, hamarosan!). Általában nemcsak több ideje, hanem több, saját magára költhető pénze is lesz hirtelen az ember lányának, amit érdemes okosan felhasználni.

Szó sincs róla, hogy a klimaxszal le kellene húznunk a rolót. A változókort inkább tekintsük egy új korszak kapujának. Merjetek belépni rajta, kezdjetek ti is új életet!

Tartok tőle, hogy az idei anyák napján tényleg sikerült igazi meglepetést okoznom anyukámnak. Cserébe ő is azt okozott nekem!

Vasárnap reggel viszonylag korán felhívtam Anyut videón, ha már az öcsém kitartó informatikai nyomásának hála, végre megtanulta használni a csetprogramot az okostelefonján. Persze ha nem lett volna éppen anyák napja, akkor valószínűleg elcsúsztatom a hívást másnapra, ugyanis a hétvégén itt aludt nálam Tibor… De mivel tudom, hogy szeret sokáig az ágyban lustálkodni, ezért fel sem merült bennem, hogy esetleg belesétálhat a hátam mögött a képbe. Holott pontosan ez történt!

Anyukámnak természetesen fogalma sem volt róla, hogy van egy pasim, és ennek több oka is van. Az első nyomós ok, hogy Tiborral előre megegyeztünk abban, hogy mi valójában nem „járunk”, azaz nem vagyunk egy igazi „pár”, mindössze két független ember, önálló ételvitellel és szabad akarattal. Ha tehát éppen úgy tartja kedvünk, akkor találkozunk és együtt vagyunk, ugyanakkor a külön töltött időnkkel egyáltalán nem kell elszámolnunk egymás felé. Márpedig egy ilyen laza „szeretői” viszonyról teljesen szükségtelen minden áron informálni az egész családot. De van egy másik ok is, amiért nem siettem anyukám orrára kötni, hogy van valakim. Ő ugyanis hajlamos rá, hogy azonnal a leendő vejét lássa meg minden egyes hímneműben, aki felbukkan az oldalamon. Képtelen elfogadni, hogy én vagyok az a gyereke, aki nem házasodott meg. Pedig ha 51 évig nem mentem férjhez, akkor igazán beletörődhetne végre, hogy ez most már így is marad.

Szóval, amikor Tibor egy szál alsónadrágban elsétált a hátam mögött, az én kis titkomról mégis csak lehullt a lepel. Anyám szemei elkerekedtek, de az arcáról egyáltalán nem a megbotránkozás sütött, sokkal inkább valamiféle elégedettség és büszkeség. Természetesen azonnal tudni akarta, ki az a „fess fiatalember” a lakásomban (ami vicc, mert már én sem vagyok fiatal, hát még Tibor az 55 évével), sőt ragaszkodott hozzá, hogy mutassam is be neki a barátomat. Rettentő kínosan éreztem magam, mint egy gyerek, akit csínytevésen kaptak. Hiszen ha bemutatom anyámnak Tibort, azzal gyakorlatilag megszegem az „egyezséget”, mely szerint a mi kis viszonyunk nem is hivatalos és főleg nem elkötelezett…

Tibor, aki persze végig minden szót hallott, remekül mulatott a helyzeten. Mi több, azonnal odaült mellém a kamera elé, és szépen bemutatkozott anyukámnak, aki ezek után még olyan kérdéseket is feltett neki, hogy mivel foglalkozik, meg hogy van-e lakása, autója… Szó szerint úgy viselkedett, mint egy reménybeli örömanya, aki tudni akarja, hogy mégis, kihez adja hozzá a lányát! Éreztem, ahogy kínomban csorogni kezd rólam a veríték, az arcom meg csak egyre vörösebb lett. Mire Tibor még kedvesen oda is szólt nekem, hogy jaj, drágám, csak nem megint egy hőhullám…? Mintha nem tudná, hogy a klimaxbogyónak hála, nekem már nincsenek hőhullámaim! Na jó, néha vannak, de csak ritkán. Egy biztos: ezúttal nem hőhullám gyötört meg, hanem a tulajdon anyám a lehetetlen viselkedésével!

Tibor viszont derűsen állta a sarat és udvariasan válaszolt minden egyes kérdésre. Összességében egész jó benyomást keltett, és már éppen kezdtem volna megnyugodni, amikor anyám váratlanul közölte, hogy akkor a pünkösdi hosszú hétvégére szeretettel vár bennünket vendégségbe. Tibor pedig azonnal igent mondott a meghívásra. Én meg azt hittem, leesem a székről!

Ha hazaviszem Tibort a családomhoz, és mindenkinek be lesz mutatva, onnantól mégis, minek kell tekintsem a viszonyunkat? Akkor mi mégis csak „járunk”? Ez akkor mégis csak egy „klasszikus” párkapcsolat? Remélem, a kezemet azért nem fogja megkérni – az mondjuk vicces is lenne, így ötven felett. Habár… Cili barátnőm egyidős velem, és ők mindjárt összeházasodnak a Tamásával. Jó, de az más, ők szerelmesek meg minden. No de Tibor és én…? Velünk akkor most mi van?!

Teljesen össze vagyok zavarodva!

Végre itt a jó idő, ezért előszedtem a nyári holmijaimat. Minden évben ezt csinálom így májusban: a téli cuccokat száműzöm a szekrények mélyére és a felső gardróbba, a helyüket pedig átveszik az addig félrepakolt lengébb ruhadarabok. A rendszer korábban remekül működött így, azonban az idén valahogyan homokszem került a gépezetbe…

Kiderült ugyanis, hogy nem igazán van értelme látótérbe helyeznem a nyári gönceimet, ha egyszer alig valami jön rám közülük! Pedig én egyáltalán nem érzem úgy, hogy kövér lennék! Igaz, pár hónapja valóan feltűnt, hogy felszedhettem pár kilót, de onnantól direkt szorgalmasabban tornáztam, illetve jóval nagyobb sétákat tettem a kutyával. Erre most kiderül, hogy semmit nem ért az egész, mert ugyanúgy nem jön rám a tavalyi ruháim közül szinte semmi?

Idegesen méregettem magam a tükör előtt, és továbbra is úgy találtam, hogy egyáltalán nincs hasam, nem vagyok kövér, sőt a korosztályomban még kifejezetten karcsúnak is számítok. De akkor mégis, hogyan lehetek legalább egy ruhamérettel teltebb a múlt szezon óta?!

Kétségbeesésemben felhívtam az online edzőmet, és elpanaszoltam, neki, hogy jártam. Követeltem, hogy azonnal árulja el a varázsszót, amitől fogynom lehet, mire cinikusan csak annyit mondott: „Konyha!” Majd elmagyarázta, hogy a mozgástól, sporttól nyilván feszesebb, rugalmasabb lesz a test, tehát semmiképpen ne hagyjam abba a rendszeres mozgást, ellenben a fogyást sokkal inkább a kalóriák megzabolázásától várjam.

Ezek után felhívtam Cili barátnőmet is, hogy ő mit szól ehhez. Kicsit rosszul értettem, mit mond, mivel éppen tele volt a szája: mint kiderült a saját készítésű kakaós csigáját kóstolta éppen. Teljesen kiakadtam! Én megvonok magamtól szinte minden édességet, ő bezzeg kakaós csigát töm magába, hát hol itt az igazság?

Sári és a hízás

Mire Cili azzal védekezett, hogy a csigát nem is magának süti, hanem egy kórházi gyerekosztálynak viszi el adományként, és különben is, a mi korunkban ennyire már nem szabad rástresszelni a testsúlyra. Vegyem végre tudomásul, hogy a klimaxszal egy kis gömbölyödés szinte mindenkinél bekövetkezik, és nyugodtan higgyem el, hogy a férfiak nem is a botsáska nőkre buknak, hanem sokkal inkább kedvelik a „nőiesebb” formákat. Azt csak mi, nők képzeljük, hogy nekünk is úgy kéne kinéznünk, mint azoknak a kifutón végigvonuló „világot jelentő deszkáknak” – na, ezen legalább tudtam nevetni egyet.

Cili ezek után a lelkemre kötötte, hogy szedjem rendesen a klimaxbogyót (de hát szedem!), mivel abban orbáncfű is van, ami egy természetes antidepresszáns, ezáltal segíthet legyőzni az olyan lelki megpróbáltatásokat is, mint amilyen például a klimax idején bekövetkező testkép-változás.

Azzal persze Cili is egyetértett, hogy elhízni azért nem kell, viszont akkor sem dől össze a világ, ha az ember lánya kénytelen venni magának néhány új ruhadarabot a nyári szezonra, mert mondjuk éppen „kinőtte” a régieket. Siránkozás helyett meg kell tudni látni ebben is a pozitívumot: így legalább lépést tartunk a divattal is. 😊

Ettől függetlenül eldöntöttem, hogy mostantól kalóriacsökkentett menüt rendelek ebérdre!

Hát megtörtént: Pünkösdkor személyesen is bemutattam Tibort a szüleimnek.

Ha ezt a mondatot mondjuk 21, pláne 31 vagy akár 41 évesen írnám le, akkor talán még valami „komolyat” is lehetne gondolni erről az egészről. Elvégre az ember lánya csak az igazán ígéretes udvarlóit cipeli le magával vidékre a családjához, egy háromnapos hosszú hétvégére meg végképp. De mivel én már 51 éves vagyok, szerintem egyértelmű, hogy semmilyen különösebb jelentőséget nem szántam a dolognak.

Aki olvasta a pár héttel ezelőtti bejegyzésemet, az pontosan tudja, hogyan is lettünk meghívva mi ketten a szüleim házába. Éppen anyukámmal folytattam videós beszélgetést, amikor a drága jó Tibor belesétált a háttérbe. Tette mindezt egy vasárnap reggelen, ráadásul egy szál alsógatyában. Visszavonhatatlanul „lebuktam” tehát, hogy van egy pasim, az anyukám pedig azonnal látni akarta személyesen is az „udvarlómat”. Tibor persze mondhatott volna nemet is a meghívásra, de úgy tűnt, esze ágában sincs, sőt még kedélyesen el is beszélgettek anyukámmal a videócseten.

Nagyon ideges voltam az utazás előtt, de még a máskor mindig olyan könnyed és laza Tibor is érdekesen kezdett viselkedni. Lemosatta például a kocsit. Elment fodrászhoz. Vett egy új nadrágot. Rendelt egy hatalmas csokor virágot anyámnak. Na, gondoltam magamban, anyukám ezek után tényleg azt fogja hinni, hogy ez a pasi el akarja venni a lányát. Anyám ugyanis még mindig nem adta fel, hogy egyszer még engem is férjhez ad. Nem képes beletörődni, hogy én vagyok az a gyereke, aki nem házasodott meg, és minden jel szerint most már nem is fog. Tibor ugyan néhanap itt alszik nálam, de ennél több tényleg nincs köztünk. Szerintem mindketten elértük azt a kort, amikor ezen felül már nem vágyunk semmiféle extra kötöttségre.

Mielőtt elindultunk, a biztonság kedvéért még egyszer felhívtam anyukámat, hogy megpróbáljam a szájába rágni, hogy Tiborral mi tényleg leginkább csak barátok vagyunk, vagyis a látogatásunk miatt egyáltalán nem kell felhajtást csapni.

Ám amikor megérkeztünk, mondanom sem kell, hogy az egész család ott szorongott anyukáméknál. Nem csak a szűkebb, hanem a tágabb família: olyan arcok is, akiket szerintem évek óta nem láttam már. Tibor talán azt gondolhatta, nálunk ez így természetes, én viszont pontosan tudtam, hogy mindenki csak azért jött el, hogy láthassa a fő attrakciót, vagyis Tibort.

Semmi rosszat nem mondhatok a klimaxbogyómra, hiszen mióta szedem, nagyságrendekkel ritkábban legyintenek meg a hőhullámok. Ám ez a szituáció úgy látszik még a gyógyszeremnek is sok volt. Mert amint beléptünk a házba és megláttam azt a rengeteg rokont, éreztem, ahogy elönt a hőség. Fújtattam, levegőért kapkodtam, és azt hittem, menten meggyulladok. A fejem is szép vörös lehetett, és éreztem, ahogy egy perc alatt a hajam tövéig csuromvizesre izzadok. És mindezt a legszélesebb család szeme láttára!

Az egyik velem egykorú rokon nő (aki nem elég, hogy látványosan elhagyta magát a változókorban, hanem még a sárga irigység is mardossa, amiért én meg nem) oda is szólt gonoszul: „Látom, te is klimaxolsz, már te sem vagy eladósorban!” A férje valószínűleg csak menteni próbálta a helyzetet, mert gyorsan odaperdült Tiborhoz egy üveg kisüstivel és harsányan felordított: „Üdv a családban, öcskös!” – ettől persze én azt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben! És persze ott volt a szomszéd Marika néni is, aki süket szegény, mint az ágyú, és akinek ha meg is mondták volna, akkor se tudta volna, hogy kicsoda Tibor, naná hogy ő is megszólalt: „Jól tetted, hogy ilyen magas férfihoz mentél hozzá, Sárikám, nagyon szépek vagytok így együtt!”

Hát nem sok hiányzott hozzá, hogy elájuljak!

Tibor viszont remekül mulatott, megitta az áldomást a családdal és egyszerűen elengedte a füle mellett az összes kínos kiszólást. Ezzel együtt úgy éreztem, hogy talán mégis óriási hiba volt Tibort a családom közelébe engedni, és hogy a helyében én már biztosan rég megfutamodtam volna. De legalább rájöttem, hogy nem szeretném, ha Tibor itthagyna. Valahogy fontos nekem, hiszen lassan már egy éve része az életemnek valamilyen módon – még ha komolyabb kötöttségektől mentesen is. Talán még szeretem is egy kicsit.

Talán. Egy kicsit.

Itt a nyár, és Tiborral elhatároztuk, hogy elutazunk valahová kettesben, méghozzá külföldre. Teljesen felvillanyozott a gondolat, egyrészt azért, mert végre újra van lehetőségünk „igazi” nyaralásra, másrészt mert ez lesz az első alkalom, hogy hosszabb időt egy fedél alatt töltsünk Tiborral. „Lakva ismeri meg az ember igazán a másikat!” – mondogatta mindig megboldogult nagymamám. Kíváncsi leszek, fog-e ez menni nekünk Tiborral! No nem mintha próbaházasságra vagy bármilyen házasságra készülnénk (a mi esetünkben ugyebár erről nem volt soha szó, sőt!), de nyilván érdekes lesz megtapasztalni, kibírja-e egyáltalán a kapcsolatunk, hogy több napon át is sülve-főve együtt leszünk.

Szívből remélem, hogy nem lesz semmi gond, annak ellenére, hogy már a tervezés szakaszában sikerült összekülönböznünk. Tibor ugyanis először Dubajt nézte ki úti célnak, én viszont kijelentettem, hogy márpedig én semmi szín alatt nem leszek hajlandó „dubajozni”. „Ugyan miért nem?” – kerekedett el Tibor szeme, mire én nekiálltam össze-vissza magyarázkodni, hogy oda mégis csak azok a rosszéletű nők jártak, és ugyan mit fognak gondolni rólam a barátnőim, ha megtudják, hogy én is Dubajban készülök vakációzni… Mire Tibor harsányan hahotázni kezdett, hogy ugyan már, egy cseppet se aggódjak, mert rólam aztán senki nem fogja azt hinni, hogy egy „olyan” nő lennék. Mire én: „Úgy érted, hogy én már túl öreg vagyok ahhoz? Vagy túl csúnya? Túl kövér…?” – támadtam le rögtön szegény Tibort, aki ezek után nem győzött magyarázkodni, hogy jaj, nem így értette, hanem úgy, és különben is Dubaj ma már minden szempontból felkapott turistacélpont, és miért ne utazhatnánk el egy ilyen igazán egzotikus helyre, ráadásul most óriási akciók vannak, szóval bőven meg is érné, higgyem csak el.

És akkor erőt vettem magamon, és bevallottam, hogy igazából mi a bajom ezzel a „dubajozással”… Az, hogy ott ilyenkor rettenetesen meleg van! Én viszont – tetszik, nem tetszik – egy klimaxos nő vagyok, még ha olyan remekül is tartom magam. Meg persze rendesen szedem a klimaxbogyót is, ami természetesen hatalmas segítség nekem a hőhullámok ellen, de attól még nem vagyok a magam ellensége és ha nem muszáj, inkább nem mennék ennyire forró helyre nyaralni.

Tibor csak meredt rám vagy egy fél percig, majd kinyögte, hogy jó, akkor legyen Skandinávia. Mert mint kiderült, régi vágya egy nyaralás odafent a hűvös északon, csak mindeddig még nem talált hozzá partnert. Az eddigi tapasztalatai szerint a többség inkább olyan helyen szeretné tölteni a szabadságát, ahol jó meleg van, meg persze strandolni is lehet. Én vagyok az életében az első olyan nő, aki érdekes módon kifejezetten a hűvös tájakra vágyik. Innentől tehát teljes volt az egyetértés közöttünk, és el is döntöttük, hogy idén Finnországba utazunk el nyaralni.

Még a végén kiderül, hogy mi ketten Tiborral jobban összeillünk, mint hittem!

Nem titok, hogy a női szervezet érzékeny hangszer, és ehhez az elmúlt hétvégén tartott grillpartink újabb ékes bizonyítékot szolgáltatott.

Zsuzsa barátnőmék kertjében gyűltünk össze páran a baráti társaságból, és igazán remekül éreztük magunkat, egészen addig, amíg az elektromos grillsütő váratlanul fel nem mondta a szolgálatot. Zsuzsa mint házigazda teljesen pánikba esett, az idegtől kiverte a víz is, ami nem csoda, hiszen egykorúak vagyunk, tehát ő is nyakig van a klimaxban, mint én, a hőhullám meg ugyebár mindig rosszkor jön. Teljesen leizzadt, vörös volt a feje, fújtatott, mint egy gőzmozdony… És mivel azt se tudta, mihez kapjon hirtelen, jobb híján a négyhónapos terhes lányát, Katit kezdte ugráltatni, hogy a föld alól is szerezzen neki egy villanyszerelőt, de rögvest. Szegény Kati persze teljesen kiborult, amiért az anyja ország-világ előtt úgy beszél vele, mint egy taknyos kölyökkel, úgyhogy mire észbe kaptunk, anya és lánya már kiabálva veszekedett egymással, és csak úgy zengett a környék. Ráadásul éppen ott volt náluk vendégségben egy rokon gyerek is, a tizennégy éves Panni, aki a családi háború láttán kijelentette, hogy márpedig ő egy percig nem marad tovább, hanem azonnal haza akar menni, méghozzá a 200 kilométerre lévő Miskolcra. De persze rájött, hogy ez pillanatnyilag lehetetlen, így keserves sírásban tört ki.

Én a kis Pannit próbáltam nyugtatni, Cili barátnőm a veszekedő anyát és lányát csitította, ám addigra már a nagy patáliára a szomszéd is átjött, hogy érdeklődjön, ugyan miféle baj történt, hogy ekkora a kertben a hangzavar. Zsuzsa és a lánya ettől hirtelen észbe kaptak és lecsillapodtak, majd mikor a szomszéd felajánlotta kölcsönbe a saját faszenes grilljét, még az addig zokogó Pannika is kezdett végre megvigasztalódni.

Faszénen amúgy is jobb grillezni – ebben mindannyian egyetértettünk, mint ahogy abban is, hogy a patáliát alapvetően a hormonok játéka okozhatta. Zsuzsinál a klimax zavart be, Katinál a terhesség, a kis Panni esetében pedig a kamaszkorban érkező női hormonok idézték elő ugyanazt a hangulati instabilitást.

Cili és én viszont jól álltuk a vihart, ami nem véletlen, elvégre mi rendesen szedjük a klimaxbogyónkat, ami nemcsak a változókori hőhullámokat és többi testi tünetet mérsékli, hanem a hangulatingadozásokat is remekül kordában tartja!

Kánikulában egy változókorú nő ne akarjon kirándulni. Ezt most egy életre megtanultam!

Cili és én ugyan bíztunk a klimaxbogyónkban, a drága jó Klaudia meg ugyebár hormonkezelést kap (amit mi Cilivel mindketten elutasítottunk a különféle kockázatok miatt), de ez a mostani hőség minden „óvintézkedést” felülmúlt. Az erdei séta során a négyesfogatunkból a legrosszabb állapotba persze szegény Zsuzsi került, aki az égvilágon semmivel nem kezeli a változókori panaszait: ő már a legenyhébb emelkedőn is levegő után kapkodott és patakokban ömlött róla víz. De izzadtunk mi többiek is rendesen. Ki gondolta volna, hogy már a természet árnyas ölén, az erdőben sem lehet kibírni egy ilyen forró napot?!

Persze amikor ezt a kiruccanást hetekkel ezelőtt megbeszéltük, akkor még sokkal kellemesebb volt az időjárás. Igaz, amint megtudtam, hogy aznapra hőségriasztást rendeltek el, azonnal körbetelefonáltam a lányokat a kérdéssel, hogy ne menjünk-e mégis inkább strandra, ám ők egytől egyig leszavazták az ötletet. Mindhárman ugyanazzal takaróztak: a túlsúlyukkal, ami miatt nem hajlandóak mások szeme előtt fürdőruhában mutatkozni! De még a – szerintem – nádszálkarcsú Klaudia is ezt hajtogatta, mert tavasszal állítólag ő is felszedett pár kilót, és amíg azt le nem adta, addig szó sem lehet strandolásról… Cilire meg külön mérges voltam, amiért ő is ugyanezzel a kifogással állt elő, holott pár hete még kiselőadást tartott nekem az önelfogadásról és a klimax idején megváltozó testképről, amit egyetlen nőnek sem volna szabad szégyellnie!

De nem volt mit tenni, maradt tehát az eredeti terv, az erdei séta. Nem túra, nem hegymászás, csak egy kis könnyed gyaloglás a hűs árnyat adó a fák alatt – biztatták egymást a többiek, mivel az csak utóbb derült ki, hogy nem kell ahhoz különösebb megerőltetés, hogy kikészülj a legkevesebb mozgástól is, ha már a belélegzett levegő hőmérséklete is harminc fok fölötti…!

Klaudia okosórája szerint még alig másfél kilométert haladtunk, de már olyan csatakosak voltunk a verítéktől, mint akik már legalább egy fél napja keményen túráznak. Ez volt az a pont, amikor hirtelen mindenki jobb belátásra tért, és szépen visszafelé vettük az irányt, az erdei ösvény kezdőpontjánál korábban felfedezett hangulatos kis fogadó felé. Ott aztán bevettük magunkat a légkondicionált belső térbe, és azon nyomban sört(!) rendeltünk – ami ugyan nem különösebben alakbarát, de legalább kellemesen hideg volt.

Úgyhogy ennyi legyen is elég mára klimaxról, túlsúlyról, kánikuláról…! 

Ha már ennyire klassz strandidő van, nem hagyhattam ki a mókából a kiskutyámat, Olgát sem. Amúgy is megszenvedi a nyarat szegénykém, hiszen a hőségben nem vihetem ki akármikor sétálni, legfeljebb kora reggel és késő este, amikor nincs annyira meleg – máskülönben még odaégne a kis tappancsa a városi betonhoz. Be kell vallanom, hogy amióta szedem a klimaxbogyómat, nagyságrendekkel jobban viselem a meleget, ezzel együtt egyáltalán nincs ellenemre, ha csak a hűvösebb órákban kell kidugnom az orromat a lakásból…!

Megtudtam viszont, hogy léteznek úgynevezett „kutyastrandok”, ahol a négylábúak is legálisan fürdőzhetnek, mivel ott mindenki „kutyás” így senkit nem zavar, ha állatok is pancsolnak a vízben. Remek ötletnek tűnt, hogy elvigyem végre Olgát is egy jót strandolni.

Mint kiderült, van is tőlünk nem messze egy bányató, ahol kutyastrand működik, ezért a hétvégén ki is ruccantunk oda. Mit ne mondjak, a hely infrastruktúráján lenne mit javítani, mert ahhoz képest, hogy fizetős strand, a terep eléggé gondozatlan volt… Bár való igaz, az élmény így sokkal természetközelibb, mint amilyen egy nyugágyakkal és napernyőkkel felszerelt fürdőhelyen lehetne. Meglepően sokan voltunk kint, szinte lépni sem lehetett a földre leterített plédektől és törölközőktől, amiken persze állandóan átrohangáltak a sáros lábú vizes kutyák – de szerencsére ezen mindenki csak mosolygott, hiszen a kutyuskáink nekünk olyanok, mint a pici gyerekek: egyszerűen mindent elnézünk nekik…

Olgáról viszont csak most tudtam meg, hogy egyáltalán nem szeret strandolni! A biztonság kedvéért pórázon vittem be a vízbe, és még úszni is hajlandó volt a kedvemért, de amint elfordítottam a fejem, máris igyekezett volna vissza a partra. Biztattam, hogy ússzunk be együtt legalább a bójákig, és lelkesen el is indultam, de egy idő után feltűnt, hogy mintha egy centit sem haladnánk. Tibor, a pasim, aki végig a partról figyelt minket, addigra már a hasát fogta a nevetéstől: amíg én befelé tempóztam, addig Olga következetesen kifelé igyekezett, és ezzel akár meg is dönthettük volna az egyhelyben való páros úszás rekordját, már amennyiben létezne ilyen kategória. 😀

De a legérdekesebb strandsztorink talán nem is ez, hanem amikor egy fiú kutyus nekiállt „udvarolni” az én kis Olgámnak! Olgáról tudni kell ugyanis, hogy már kicsi korában ivartalanítva lett, ám a lelkes hímet a jelek szerint ez a körülmény egyáltalán nem befolyásolta, mert egyfolytában igyekezett megkörnyékezni a kiskutyámat.

Én pedig nyomban levontam következtetést: ezek szerint a kutyáknál is ugyanúgy igaz, hogy a „nő” örökre nő marad, nem csak az embereknél! Ugye hogy nem kell ahhoz fogamzóképesnek lenni, hogy vonzóak és kívánatosak maradjunk a másik nem számára?! Az analógiámon Tibor nagyobbat nevetett, mint a korábbi úszásjeleneten, majd közölte, hogy őt valóban egyáltalán nem érdekli, hogy klimaxolok, mert attól még ugyanúgy egy csodálatos és bomba jó nő vagyok – majd pedig ország-világ szeme előtt megcsókolt!

Amúgy ezt én is pontosan ugyanígy gondolom. De attól még egészen meghatódtam ettől a vallomástól…!

Azt hiszem, mégis csak egy nagyon hiú nő lehetek, elvégre már egy ideje megfogadtam, hogy ötven fölött én ugyan nem fogom ünnepelgetni a születésnapomat. Tavaly ezt nem is volt túl nehéz betartanom, mivel a távolságtartás miatt amúgy sem igazán lehetett szó nagyobb társas összejövetelekről. Így szinte fel sem tűnt, hogy újabb évet öregedtem, és folyton emlékeztetnem is kellett magamat, hogy hé, már nem „csak” ötven vagyok, hanem ötvenegy is elmúltam…

Úgy terveztem, hogy az idén ugyanilyen diszkréten, visszahúzódva és minden feltűnés nélkül töltöm be az 52-iket is. Ám a barátaim másképp gondolták. Minden előzetes bejelentés nélkül egyszerűen megjelentek nálam, éppen hogy rám nem törték az ajtót!

Az értelmi szerző természetesen Cili barátnőm volt, aki nem mellesleg igazi konyhatündér, így a süteményeknek is a nagymestere. Többféle – állítása szerint kifejezetten alakbarát – finomággal felpakolva érkezett, és a többiek is rendesen kitettek magukért. Zsuzsa eredeti, saját készítésű házi szörpöket hozott, míg a dizájnhoz kiválóan értő Klaudia egy pillanat alatt születésnapi dekorációt varázsolt a lakásomba. Természetesen Tibor, a barátom is jelen volt, mint kiderült, az egész társaságot ő szállította hozzám autóval.

Ajándékokat is kaptam, és naná, hogy csupa olyasmit, aminek egy változókorú nő hasznát veheti.

Klaudiától például egy gyönyörű, eredeti japán legyezőt kaptam. Zsuzsa egy számítógéphez csatlakoztatható mini-ventilátorral kedveskedett. Tibor pedig egy komplett, a teraszon felállítható függőággyal lepett meg – mint mondta, ha a forró nyári éjszakákon netán fulladoznék a négy fal között, ebben akár odakint is alhatok a szabad levegőn.

De a legérdekesebb ajándék Cilitől érkezett, ő ugyanis egy kétszemélyes hőlégballonos kirándulással lepett meg. Én persze fülig vörösödtem, amikor kinyitottam a borítékot és megláttam benne a repülésre beváltható kupont…! Nagyon remélem, hogy Tibor mindebből semmit nem vett észre. Azt ugyanis tudni kell, hogy Cili barátnőm hamarosan másodszor is férjhez megy, és a párja tavaly ősszel történetesen egy hőlégballonban kérte meg a kezét…

Nem mintha én minden áron férjhez akarnék menni Tiborhoz. Vagy hogy egyáltalán férjhez akarnék menni. Elvégre soha nem voltam házas, és teljesen jól elvagyok így. Tulajdonképpen nem is értem, miért kellett nekem ettől az ajándéktól egyáltalán elpirulnom…?!

Nemrég rádöbbentem, hogy én ezelőtt még életemben nem fürödtem a Dunában. Ennek az oka részben az, hogy az országnak teljesen más részén nőttem fel. Később felköltöztem ugyan a fővárosba, ám itt jó ideig egyáltalán nem léteztek dunai strandok. Ma már egy-két helyen lehet ugyan Budapesten is fürdeni, én mégis szívesebben próbáltam ki a vizet a folyó egy felsőbb, és éppen ezért talán tisztább szakaszán.

Hétvégén ugyanis leruccantunk a Duna-kanyarba, Cili barátnőm leendő apósának a nyaralójába, ami egészen közel fekszik a parthoz. A nyári melegben igazán jól esett a csobbanás, de főleg annak örültem, hogy végre kipipálhatom: igen, megfürödtem Magyarország legnagyobb folyójában!

Igaz, pontosan eggyel többször sikerült megmártóznom a vízben, mint azt eredetileg terveztem…

Cili ugyanis kitalálta, hogy menjünk el egy kicsit csónakázni négyesben. A terv az volt, hogy amíg a pasijaink szorgalmasan eveznek, mi csodás szelfiket lövünk magunkról a közösségi oldalunkra. Pont amilyeneket a celebnők szoktak. Megegyeztünk, hogy majd mi is csupa előnyös fotót készítünk, ahol remekül látszik a gyönyörű táj, az viszont, hogy mi már öregecskedő klimaxos nőcik vagyunk, a lehető legkevésbé…!

Tibor, a pasim persze jól mulatott rajtunk, és valószínűleg már akkor tudta, hogy meg fog tréfálni minket. Cilivel éppen rákészültünk egy „trükkös” képre, amin az embernek csak a víz fölé kinyújtott két lába látszik és semmi más, amkor Tibor direkt elkezdte „ringatni’ a csónakot. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy a nedves evezőpadon megcsússzon a fenekem és szépen beleessek a vízbe! Nyilván azt gondolta, hogy mivel úgyis fürdőruhában vagyok, olyan nagy bajom nem eshet.

A pasik tehát eleinte még nevettek is, ám miután csuromvizesen, csatakos hajjal visszakecmeregtem a csónakba, már kevésbé voltak vidámak. Nem volt meg ugyanis a telefonom, amivel éppen fotóztam volna magamat: a nagy ijedségben kicsúszott a kezemből, úgyhogy onnantól fogva soha többé nem is láttam…!

Képzelhetitek, mekkora patáliát csaptam ott a csónakban, csak úgy zengett az egész Duna-kanyar! Tibor hirtelen azt se tudta, hogyan békítsen ki. Kínjában már a vízbe is belevetette magát, de hiába bukott le többször is, a telefonomnak örökre nyoma veszett. Mindeközben kezdtem lecsillapodni és miután elmondtam mindennek szegény Tibort, végre abbahagytam a nőietlen rikácsolást. Helyette viszont keserves sírásban törtem ki.

Cili egyre csak próbált vigasztalni, hogy egy használati tárgy miatt igazán nem szabadna ekkora műsort csinálni, és ő biztos is benne, hogy kizárólag a hormonok játéka miatt borulhattam ki ennyire.

Ebben egyébként igaza lehetett. Ott és akkor kicsit el is szégyelltem magamat, de azt azért megvártam, amíg Tibor bocsánatot kér az ostoba viccéért. Utána én is elnézést kértem mindenkitől a rémes viselkedésemért, és szent volt a béke.

És képzeljétek, Tibor ma reggel egy hiper-szuper vadonatúj telefonnal állított be hozzám! Ráadásul azóta kiderült, hogy a korábbi készülékem automatikusan mentett minden adatot a „felhőbe”, így semmim nem veszett el – még azok a képek is előkerültek, amiket a vízi „balesetem” előtt készítettem!

El kell ismernem, Tibor mégis csak egy igazán figyelemre méltó pasi…! 

Azt hiszem az idei volt életem nyaralása: végre nem izzadtam! Tiborral ugyanis Finnországban vakációztunk – miután én hisztérikusan tiltakoztam a „melegebb égtájon” való üdülés ellen.

Számomra ugyanis az égvilágon semmi felüdítő nincs abban, ha folyton verejtékben úszom, és emiatt naponta többször is át kell öltözzek. Másik lehetőség, hogy nappal a légkondis szálláson maradok, és csak estefelé dugom ki az orrom, amikor már enyhült a forróság, de az meg mitől lenne nyaralás…? Hát így esett végül a választásunk a hűvösebb, északi tájakra – ami ellen egyébként Tibornak sem volt kifogása, mert mint kiderült, már régóta vágyott rá, hogy megnézze közelebbről ezt a vidéket, csak éppen partnert nem talált hozzá eddig. Nos, bennem az emberére talált!

Megállapítottam ugyanis, hogy ezt az országot kifejezetten a klimaxos nőknek találták ki – legalábbis így nyáron. A téli dermesztő mínuszokat és a rettentő hosszú éjszakákat nem biztos, hogy bevállalnám, azt viszont nagyon élveztem, hogy nem volt hőség egyáltalán! A klimaxbogyómat persze ettől függetlenül vittem magammal és szedtem továbbra is, tudván, hogy egy hét múlva úgyis haza kell jönnöm. Az ilyen gyógynövényes gyógyszereknél ugyanis több hétbe beletelik, mire kialakul a terápiás hatás, emiatt nem tartottam jó ötletnek, hogy megszakítsam a kúrát.

Ilyentájt Finnországban a hosszú nappalokat különösen hasznosan lehet eltölteni, hiszen még este 10-kor is ragyog a nap. Míg az Egyenlítőnél a naplemente felettébb gyorsan lezajlik, itt a sarkkör közelében a nyári nap hosszú órákon át közelíti a horizontot, míg végül eltűnik mögötte. De még akkor is egész éjjel dereng az ég alja: ezt hívják errefelé „fehér éjszakáknak”. Viszont a szállásunkon csak egy vékonyka reluxa takarta az ablakot, így az első éjjel alig tudtam elaludni, ráadásul nem sokkal hajnali 4 után már napsütésre ébredtem. Azonnal beszereztem tehát egy alvómaszkot, mert anélkül az egész nyaralás alatt képtelen lettem volna akár csak egyszer is rendesen kialudni magamat.

A nyaralók réme az eső, de Finnországban ez teljesen természetes: ha nem zuhog nagyon, a helyiek még ernyőt sem nyitnak. Ha pedig eláll, olyankor a levegő fantasztikusan friss és jó illatú. Rengeteg az erdő, a zöld, ezért kell is a sok csapadék. Cserébe a természet igazán gyönyörű! Csodás kirándulásokat tettünk: a távolabbi helyekre autóval, a környéken pedig biciklivel. A kerékpározás különösen biztonságos arrafelé, mert mindenhová el lehet jutni védett bicikliúton, így nekünk sem kellett soha autók között kerekeztünk. Ez alatt az egy hét alatt annyit mozogtam, hogy sikerült is leadnom vagy két kilót, amit szintén mint pozitív fejleményt könyveltem el.

De a legkellemesebb „csalódás” a nyaralás folyamán az volt, hogy mégis csak kibírtunk kettesben egy teljes hetet Tiborral. Még soha nem töltöttünk együtt ennyi időt egyhuzamban, ezért én erősen tartottam tőle, hogy esetleg egymás idegeire fogunk menni. Főleg magamban nem bíztam, hiszen amióta felnőtt vagyok, egyedül élek, és rendkívül kényelmesnek találom, hogy soha senkihez nem kellett alkalmazkodnom. Ezért nem igazán voltam benne biztos, hogy egyik pillanatról a másikra képes leszek megosztani a mindennapi életteremet valakivel, akivel ha csak egy hétig is, de együtt kelek, együtt fekszem, és folyamatosan ott van a közelemben. De a jelek szerint alaptalan volt a félelmem. Persze ez lehet a klimaxbogyómban lévő orbáncfű áldásos hatása is, elvégre ez a gyógynövény jót tesz a lelki folyamatoknak, így a segítségével sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb az ember lánya. Vagy az is lehet, hogy Tibor egyszerűen a tökéletes pasi…? Egyrészt mert még engem is képes elviselni, másrészt nekem sem esik nehezemre hosszabb időn át vele együtt lenni…! <3

Akik jól ismernek, pontosan tudják, hogy szívemen viselem a női egyenjogúság kérdését, bár azt soha nem állítanám, hogy mi, nők mindenben egyformák lennénk a férfiakkal. Való igaz, hogy mi vagyunk a „gyengébbik” nem, elvégre más a testfelépítésünk, így másfajta terhelést bírunk. A pasik például könnyebben cipekednek, mi viszont sokkal több lelki teherrel tudunk megbirkózni – még ha a látszat olykor nem is erre utal… Az viszont nagyon rosszul érint, amikor egyesek azt képzelik, hogy csak azért, mert nem vagyunk olyan erősek, mint a férfiak (vagyis nem kell attól tartani, hogy bárkit csak úgy elagyabugyálhatnánk), akkor már beszólogathatnak nekünk az utcán!

De kezdem az elején. Így nyáron, amikor érezhetően kisebb a forgalom a városban, szívesen járok biciklivel, ha nem kell különösen nagy távolságot megtennem. A környékünkön éppen most cserélik a csatornacsöveket, azaz lépten-nyomon derék jó munkásemberek állnak nyakig a gödrökben egész nap. Már éppen megsajnáltam volna őket, amiért a tűző napon is dolgozniuk kell szegényeknek, amikor az egyik melós, egy jó esetben is legfeljebb harmincéves nyikhaj, nekiállt utánam füttyögni. Sőt még azt is odakiabálta, hogy „Tolnám a bringádat meg téged is!”

Nagyon mérges lettem, és a pasas legnagyobb megdöbbenésére megállítottam a biciklimet, hogy feltegyem a nagy kérdést: „Ön vajon mit szólna, ha az anyukájának ilyesmiket kiabálnának az utcán?” Ettől persze a fickó látványosan zavarba jött és szabadkozni kezdett, hogy de hát ő ezt valójában bóknak szánta, mert olyan fiatalos meg csinos vagyok, meg mit tudom én még miket hebegett-habogott össze-vissza. Ott állt leeresztett csákánnyal, és nem győzte szégyellni magát – hát, ezen végül is elnevettem magam, és inkább faképnél hagytam az ipsét, már úgy értem, szépen visszaültem a biciklimre és tekertem tovább.  

Azóta viszont többször is végiggondoltam ezt az egész szituációt, amihez hasonlóban rengeteg nőnek lehet része nap mint nap. Én ezt a fajta hétköznapi „udvarlást” tényleg nem kedvelem, titokban valahol mégis örültem annak, hogy még mindig észrevesznek a férfiak. Mondjuk ezért meg is dolgozom rendesen, hiszen az utóbbi időben többet sportolok, illetve az étkezésemet is eléggé megreformáltam. Utólag már nem is találtam annyira bántónak az esetet, hiszen a fickó a kora szerint akár a fiam is lehetne, és láttam rajta, hogy elgondolkodott a válaszomon, ami miatt már megérte kiállnom magamért.  

Úgyhogy ezentúl is fennen fogom hirdetni, hogy a nő öröké maradjon nő, és igenis tegyünk meg mindent a női mivoltunk megőrzéséért még változókorúként is, akárki akármit mond! Adjunk a külsőnkre, illetve tegyünk meg mindent a klimaxos panaszaink mérsékléséért is.

A férfiak viszont igazán találhatnának más módot is arra, hogy bókoljanak nekünk, mint az ilyen utcai füttyögetés…!

Neked volt már részed hasonló „udvarlásban”?

Azt már meséltem, hogy Cili barátnőm hamarosan férjhez megy, azt viszont még nem, hogy már a leánybúcsúját is megtartottuk.

Cili ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy bulizzunk együtt egy jó nagyot utoljára, még mielőtt neki bekötik a fejét. Mi, a barátnői először igencsak megrökönyödtünk az ötleten. Egyrészt ő már egyáltalán nem nevezhető „leánynak”, elvégre volt már férjnél korábban, sőt immár neki van felnőtt lánya! Másrészt egy ilyen leánybúcsú általában egyenlő az ivászattal, amit ráadásul ünnepi lakomával is szokás kiegészíteni – márpedig ez ellen mindannyian tiltakoztunk, hiszen féltettük a mindenféle diéták árán így-úgy megőrzött vonalainkat. De Cili mindenkit megnyugtatott, hogy a függetlenségét egyáltalán nem kalóriabevitellel tervezi elbúcsúztatni, hanem éppen az ellenkezőjével, ugyanis közös sportnapot fogunk tartani! Egészen pontosan biciklitúrára megyünk a hegyekbe.

Na, ekkor tört ki csak igazán a lázadás! Még a rendszeresen edzőterembe járó Klaudia is ágálni kezdett, hogy ő aztán biztosan nem vállalja azt a szégyent, hogy ország-világ előtt csatakosra izzadja magát egy kerékpár nyergében. A kondizás az más, ott az egy-két óra intenzív mozgás után szépen lezuhanyzik, átöltözik, és máris újra üdén és tisztán lép az emberek szeme elé. Node egy egész napos túra, az teljesen más! Zsuzsa sem repesett az ötletért, mert mint bevallotta, hónapok óta ízületi problémákkal küzd, vagyis esze ágában nincs hegyi terepen erőltetnie a fájós térdét…

Rólam persze mindannyian tudták, hogy rendszeresen bringázgatok a városban, ezért inkább csendben maradtam. Holott én is szorongtam, hogy vagyok-e olyan kondiban, amivel hosszabb távon is bírnám az intenzív tekerést… Cili azonban csendre intett minket, majd közölte, hogy mindenki megnyugodhat, mert elektromos biciklivel fogunk menni, így aki nem akar, az nem fog leizzadni egyáltalán, mint ahogy az ízületeink vagy az állóképességünk miatt sem kell aggódnunk.

Hittük is meg nem is, amivel Cili kecsegtetett minket, azonban a kíváncsiság végül legyőzte a félelmeket. Az E-biciklizést ugyanis már egy ideje mindannyian szerettük volna kipróbálni.

Kár is lett volna kihagyni! Leírhatatlan élmény, amikor suhansz a lankákon le és fel, miközben kedvedre gyönyörködhetsz a tájban, anélkül, hogy az életedért, akarom mondani a levegőért kellene küzdened – elvégre csak olyankor pedálozol keményebben, amikor ahhoz éppen kedved van. Ugyanis a tereptől, illetve az aktuális kondidtól függően többféle „rásegítő” fokozat közül is választhatsz. Klaudia így tényleg nem izzadt le egyáltalán, és Zsuzsa sem panaszkodott a térde miatt. Cili meg én ellenben igyekeztünk tényleg csak a legizzasztóbb szakaszokon igénybe venni az akkumulátor segítségét, már csak hiúságból is – elvégre mi ketten igazi vidéki lányok vagyunk, akik gyakorlatilag biciklizve nőttünk fel! De azért be kell vallanom, főleg a túra vége felé tényleg jól jött, hogy nem csak a saját fizikai erőmre számíthattam…

A legvégén pedig a társaság egyhangúlag megállapította, hogy az E-biciklizés olyan, mintha azt egyenesen a magunkfajta klimaxos nőknek találták volna ki! 

Ugyan még nincs itt a klasszikus „vénasszonyok nyara”, én már a mostani nyárutót is nagyon élvezem! Ideális párosítás a számomra, amikor szépen süt a nap, mégsincs elviselhetetlen hőség. (Tudom, mindig vannak, akik ilyenkor felvonják a szemöldöküket, amiért a klimaxbogyó szedése mellett is ezt írom, ezért a kedvükért így zárójelben elmondom újra, hogy a gyógyszerem természetesen rengeteget segít abban, hogy ne legyenek elviselhetetlen hőhullámaim, ám attól én még továbbra is olyankor érzem igazán jól magam, amikor nincs forróság…!)

Nem kellett például hajnalok hajnalán mennem a piacra: nyáron ugyanis csakis korán reggel merészkedtem ki, amikor még nem tűzött erősen a nap. A hétvégén viszont akár délben is bátran kidughattam az orrom a lakásból, nem kellett attól tartanom, hogy hőgutát kapok, pláne hogy leégek. Igaz, a napvédelemre mindig odafigyelek, már csak amiatt is, hogy lassítsam a bőröm öregedését, különös tekintettel a dekoltázsra – észrevettétek, hogy a nők ott néha hamarabb kezdenek ráncosodni, mint bárhol máshol? Éppen ezért a ruhakivágásomba én mindig kenek egy kis „faktort”, még így ősszel is.

Node visszatérve a piacra: hát csak ámultam és bámultam! A választék nyáron se volt csekély, most viszont nem győztem válogatni, annyi szép gyümölcsöt kínáltak. A színes-zamatos kavalkád láttán úgy döntöttem, hogy gyümölcssalátát fogok készíteni, elvégre ahhoz még az én csekély gasztronómiai képességeimmel is hozzá merek fogni. Vettem tehát pár darab idei almát, néhány mézédes körtét, hozzá őszibarackot és szilvát, no meg egy szép nagy fürt szőlőt. Egy marék áfonyát is kértem, bár egy jószándékú néne rám szólt, hogy ugye tudom, hogy az csak akkor az igazi, „ha már megcsípte a dér”? Az árus erre rögtön rátromfolt, hogy mivel ez a gyümölcs Skandináviából jött, ahol ilyenkor már sokkal hidegebb van, bátran tekintsem úgy, hogy ezt már igenis megcsípte a dér…! Én persze visszakérdeztem, hogy jó-jó, de mit keres egyáltalán import áru egy „őstermelői” piacon? Mire az árus mélyen a szemembe nézett és teljes komolysággal közölte, hogy nyugodjak meg, ezt is őstermelő termelte – még ha nem is Magyarországon. Nézzek csak körül, hát a többi pulton kint van a banán meg az ananász: hát csak nem képzelem, hogy ezeket a nagy magyar alföldön szüretelték volna…?! Ezen aztán jót nevettünk mindketten, én pedig választottam a salátámhoz gyorsan még egy gránátalmát is, ami nyilván ugyanúgy nem hazai termés, viszont azt mondják, olyan anyagokat tartalmaz, ami kifejezetten hasznos a klimaxban. És persze a citrom sem idehaza termett, amit szintén vettem, de legalább a „bio”-nak kikiáltott fajtából…!

Ti mit tesztek még az őszi gyümölcssalátába?

Kapaszkodjatok meg: beiratkoztam egy szakácstanfolyamra. Ami az én esetemben komoly kihívás, hiszen én vagyok az a nő, aki még 52 éves korára sem tanult meg főzni – méghozzá anyukám nagy bánatára, akinek szilárd meggyőződése, hogy csakis emiatt nem vett el engem még senki feleségül. Képtelen felfogni, hogy ma már egy nőnek nem csak egyetlen életcélja lehet, ami anyum szerint a férjhez menés, hanem ezer meg egy egyéb dolog is lehet fontos: Például a szabadság, amit én személy szerint nagyon sokra tartok, és valójában emiatt maradtam meg függetlennek. Párom pedig így is van, hiszen itt van nekem Tibor, aki mellett még főzni se kéne tudnom, hiszen ő maga is műkedvelő szakács, és finomabbnál finomabb étkeket szokott elkészíteni a konyhámban.

Az ötlet amúgy pontosan innen jött, hiszen Tibor is egy amatőr főzőtanfolyamon sajátította el a gasztronómiai tudását. Ez nekem is biztosan sikerülni fog! – döntöttem el, és megkerestem magamnak a megfelelő kurzust. Kicsit félve jelentem meg az első foglalkozáson, mert bevallom, azért kissé öregnek éreztem magamat az ilyesmihez. Biztos voltam benne, hogy csupa fiatal menyecske fog sürögni-forogni a tanulótűzhelyek körül, de kellemesen csalódtam, ugyanis két, szinte velem korú nőt is felfedeztem a csapatban. Az egyikükkel már össze is barátkoztam. Tamarának hívják, és mint kiderült, eléggé hasonló cipőben járunk: neki sincs családja, ezért ő sem volt igazán motivált, hogy főzzön odahaza, meg persze a sok munka mellett nem is lett volna rá ideje. De nemrég Tamarának is a nyakába szakadt a változókor, amikor már mindenképpen számít, hogy mit és mennyit eszünk, illetve hogy lehetőleg minél kevesebb készételt és agyonfeldolgozott kaját vegyünk magunkhoz. Emellett nemrég azt a tanácsot kapta egy szintén klimaxos nőtől, hogy ebben az életszakaszban különösen jót tesz, ha az ember lánya talál magának valamilyen új hobbit. Tamara úgy döntött, neki márpedig a főzés lesz az új hobbija.

Nagyon imponált nekem az elszántsága! Már most megegyeztünk, hogy tanfolyamon kívül is rendszeresen gyakorlunk majd közösen otthon is, hol az egyikünk, hol a másikunk konyhájában.

Igaz, Tibornak még nem is mertem elárulni, hogy főzni tanulok… Nem akarom, hogy azt higgye, azért teszem, mert esetleg arra várok, hogy feleségül vegyen… Ilyesmiről ugyanis egyáltalán nincs szó!!

Képzeljétek, a nap híre, hogy a szépséges Klaudiánk egy kissé bedepizett…

Tudjátok, ő az a barátnőnk, aki soha nem adta meg magát az idő múlásának: eszeveszetten fogyózik, mániákusan sportol, ráadásul már többször plasztikáztatta is magát a legkülönfélébb helyeken… Gyakorlatilag minden pénzét arra költi, hogy megóvja a testét a kor előrehaladtával bekövetkező változásoktól, de nem ám csak kívülről, hanem belülről is: Klaudia ugyanis hormonokat szed, miután egyáltalán nem hajlandó szembenézni a klimaxszal, hiába korunkbeli ő is.

Az persze tény, hogy Klaudia tényleg nagyon jól néz ki, ennek ellenére már évek óta nincs senkije. Talán mert a sok szépészeti kezelés közepette nem marad ideje ismerkedni, lelki életet élni…?

Mindenesetre az imént felhívott, és vagy egy órán át zokogott nekem a telefonban, hogy ő mennyire szerencsétlen. De hát csinos vagy, szép vagy, fiatalos vagy, amire mindig is vágytál, hát akkor mi a baj? – kérdeztem, amire Klaudia természetesen nem tudott mit válaszolni. Nagy nehezen aztán kiszedtem belőle, hogy már napok óta kuksol a négy fal között, mert egyszerűen nincs kedve kitenni a lábát otthonról. Este már úgyis olyan korán sötét van, miért is menne bárhová, pláne minek ismerkedjen meg másokkal, ha egyszer minden pasi úgyis lelép előbb vagy utóbb. Különben is, alapvetően utálja az őszt, és nem is akar belegondolni, hogy milyen rettenetesen messze van még a jövő tavasz, pláne a nyár…

Te jó ég, szakítottam félbe Klaudiát, hiszen neked minden bizonnyal őszi depressziód kezd lenni! Nekem is volt régebben, de amióta szedem a klimaxbogyómat, azóta nem volt rá példa. Elvégre ebben a növényi gyógyszerben orbáncfű is van, amit már az ókori görögök is használtak búskomorság, melankólia ellen, vagyis az enyhe depresszió tüneteire.

– Látod, te is jobban járnál, ha hagynád a vacak hormonterápiádat a csudába és helyette inkább az én klimaxbogyómat szednéd! – mondtam Klaudiának, félig-meddig viccből. – Azt tuti, hogy máris kisebb esélye lenne ennek az őszi depressziónak, ami most ennyire két vállra fektetett…!

Legnagyobb meglepetésemre Klaudia komolyan vette, amit mondtam, legalábbis közölte, hogy még ma elmegy a dokijához és megbeszéli vele, hogy szeretné abbahagyni a hormonszedést.

– Egyszer úgyis szembe kell néznem nekem is a változókorral… – sóhajtott lemondóan.

Hát, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a vége! Ebből a nőből ugyanis simán kinézem, hogy amint elmúlik a világvége-hangulata, megint a régi Klaudia lesz, akinek semmi sem fontosabb, mint az „örök” fiatalság megőrzése, bármi áron. Méghozzá szó szerint: bármilyen borsos áron…!!

Szerintetek vajon mi fog történni Klaudiával…?

Már éppen ideje volt észbe kapnom, hogy Cilinek hamarosan itt az esküvője, miközben mi, a barátnői még mindig nem találtuk ki, hogy mit adjunk neki nászajándékba. Mert abban legalább már sikerült megegyeznünk, hogy az egybekelést megünneplendő, közösen lepjük majd meg az „ifjú” párt.

Összeült tehát a kupaktanács, és mert történetesen Tibor, a pasim éppen ott volt nálam, ő is beszállt az ötletelésbe. Rögtön bedobta, hogy nászajándékba márpedig pénzt szokás adni. Nyomban lehurrogtuk, hiszen jelen esetben önálló egzisztenciával rendelkező, ötvenes éveit taposó emberekről van szó, nem pedig egy olyan párról, akik még csak most kezdik a fészekrakást, és akiknek tényleg sok-sok pénzre van szükségük. Talán még meg is sértődnének! – aggodalmaskodtam. De még ha nem is pénzt, hanem mondjuk vásárlási utalványt, vagy valamilyen használati tárgyat adnánk nekik, az sem vallana nagy fantáziáról.

Ha már közösen adunk nászajándékot, akkor az tényleg legyen frappáns és egyedi. Olyan, ami kifejezi nemcsak a mi személyiségünket, hanem a megajándékozottét is. Ezen logika mentén hamar el is dőlt, hogy mindenképpen valamilyen „klimaxos” dologgal kell meglepnünk Cilit. Rengeteg ötlet felmerült, amiket össze is írtunk, csak azt nem sikerült még eldönteni, hogy melyiket válasszuk:

Egy gyönyörűszép, kézzel festett, eredeti japán legyezőkészlet, a hét minden napjára másmilyen díszítéssel;

„Kalandcsomag” – benne sátor, hálózsákok, függőágy, minigrill, piknikkosár;

Nászút gyanánt egy hét wellness-ezés egy klassz hotelben;

Repülőjegy mindkettejüknek jövő nyárra a hűs Skandináviába;

Páros főzőtanfolyam kifejezetten a változókori étrendhez.

Most már tényleg csak azt kéne végre eldöntenünk, hogy ezek közül melyik legyen a nászajándék…

Legnagyobb meglepetésemre Klaudia komolyan vette, amit mondtam, legalábbis közölte, hogy még ma elmegy a dokijához és megbeszéli vele, hogy szeretné abbahagyni a hormonszedést.

– Egyszer úgyis szembe kell néznem nekem is a változókorral… – sóhajtott lemondóan.

Hát, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a vége! Ebből a nőből ugyanis simán kinézem, hogy amint elmúlik a világvége-hangulata, megint a régi Klaudia lesz, akinek semmi sem fontosabb, mint az „örök” fiatalság megőrzése, bármi áron. Méghozzá szó szerint: bármilyen borsos áron…!!

Szerintetek vajon mi fog történni Klaudiával…?

Akkor most elmesélem, mi történt Cili barátnőnk esküvőjén…

Nem volt ám nagy lagzi, tényleg csak a legszűkebb családi és baráti kör volt jelen. Cilinek szerencsére esze ágában nem volt „vénségére” habos menyasszonyi ruhába bújni, pláne így, a második házasságkötésekor, azaz csak diszkrét nadrágkosztümöt viselt. Mellette az érett fejjel megtalált szerelme, Tamás pedig egyszerű sötét öltönyben állt az anyakönyvvezető elé. A menyasszonyi virágcsokor viszont nem hiányozhatott, és Cili már a ceremónia előtt odasúgta nekem, hogy majd legyek ügyes, és amikor a végén a „násznép” közé dobja a csokrot, mindenképpen én legyek az, aki elkapja… (Nyilván tudjátok, hogy a babona szerint aki megszerzi a menyasszony csokrát, az a lány fog legközelebb férjhez menni…)

A barátnőm teljesen meghibbant! – kezdtem szörnyülködni, de persze csak magamban. Elvégre a mi korunkban már az is mókás – legalábbis szerintem –, ha „örök” hűséget esküszik az ember. Ráadásul Cili is pontosan tudja, hogy ugyan sose voltam férjnél, viszont mindig is annak adtam hangot, hogy nagyon jól elvagyok én így is. Igaz, már jó ideje megvan nekem Tibor, akivel lassan tényleg úgy élünk együtt, mintha házasok lennénk, méghozzá a szó pozitív értelmében: remekül kijövünk egymással és tényleg nagyon összeillünk – úgy is, hogy nincs róla hivatalos papírunk.

Mindenesetre innentől képtelen voltam a szertartásra figyelni, mivel szabályosan szorongást váltott ki bennem tudat, hogy Cili nekem szándékozik idedobni majd a menyasszonyi csokrát. Miután Tamással aláírták az anyakönyvet, megtörtént a gyűrűváltás és a koccintás, el is jött a rettegett pillanat. Cili hirtelen hátat fordított, és amint szokás, a válla fölött, „vaktában” a közönség közé dobta a csokrot – ami tényleg egyenesen felém repült!

El kell mondanom, hogy középiskolás koromban kézilabdáztam, és mert jó labdaérzékem van, elég sokszor tettek meg kapusnak. Szinte a zsigereimbe égett tehát, hogyan kell hatékonyan ráfókuszálnom egy közelemben eldobott tárgyra. Tulajdonképpen ezt a képességemet használtam ki ösztönösen ezúttal is, amikor a felém szálló menyasszonyi csokrot látva azon nyomban elvetődtem az ellenkező(!) irányba! (Megbundázott meccseken lehet ilyesmit látni: amikor a labda ugyan jól láthatóan a kapu jobb felső sarkába érkezik, ám a védő mégis a bal alsó sarok felé ugrik…)

A csokrot tehát „ügyesen” nem kaptam el! Ellenben a fantasztikus ellen-vetődési manőverem miatt sikerült mindenki szeme láttára végigvágódnom a padlón. Ám ezzel senki nem foglalkozott, helyette minden szem Tiborra meredt, mert amilyen jól célzott Cili, a virágköltemény egyenesen az ő ölébe hullott.

– Tibornak kell legközelebb megházasodnia! – visított fel ekkor a szépséges Klaudia, aki azon nyomban rezegtetni kezdte a pilláit az én(!) pasimra. – Tudod, hogy Sári nem akar férjhez menni, szóval akkor kit fogsz majd elvenni…? – kérdezte kacéran, sőt még homorított is hozzá! És igen, mindezt az én szemem láttára és az én fülem hallatára…!

Na, szép kis barátnő az ilyen, gondoltam magamban, miközben majd’ szétvetett a méreg. Még mindig a padlón voltam – szó szerint! –, ráadásul a szép halványzöld ruhám is csupa piszok lett az esés miatt. Éreztem, ahogy elönt a forróság. Az arcom paprikavörös lehetett, és alig fél percen belül csak úgy csorgott rólam az izzadság. A frizurám is teljesen tönkrement, hiszen a hajam tövéig úsztam a verejtékben.

Korábban sokszor megírtam, hogy a klimaxbogyómnak hála, már tényleg csak a legritkábban törnek rám hőhullámok. De amilyen az én formám, naná, hogy akkor szakad a nyakamba egy, amikor ilyen nemtelen helyzetben vagyok, ráadásul jó sokan látják is…

Ott ültem tehát a földön piszkosan, izzadtan, vörös fejjel és csatakos hajjal, miközben az egyik állítólagos barátnőm éppen el akarja magát vetetni a pasimmal, vagy legalábbis erősen erre utaló magatartást tanúsít – és mindezt ország-világ szeme láttára kell átélnem…! Elhihetitek, hogy ott és akkor a teljes megsemmisülést éltem át.

Tibor azonban rá sem hederített Klaudia nyomulására, hanem egyenesen hozzám lépett, gyengéden felsegített és a kezembe nyomta a menyasszonyi virágot.

– Nyugi, nekem csak te kellesz! – nevetett rám és magához ölelt.

Nem mertem megszólalni. Azt meg végképp nem mertem megkérdezni, hogy ezt akkor most minek kellene tekintsem: csak nem lánykérésnek…?!