Egy régi nőnap jutott eszembe ma, úgy tizenkét-tizenhárom éves koromból. Az iskolában a fiúk minden évben megköszöntötték a lányokat március 8-án, és még csak nem is az akkori „úttörősdi” jegyében, központi utasításra, hanem teljesen önkéntesen: összeadták a pénzt, és abból virágot vettek nekünk nőnapra.

Az énektermi óránk előtt csempészték a padunkra a meglepetést, így Szendrei Tibi, akibe egyébként minden lány egy kicsit szerelmes volt, odaülhetett a zongorához, hogy eljátssza nekünk a Für Elise-t. Megható pillanat volt, amiről én már akkor tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni.

Emlékszem, milyen büszkén hordoztuk magunkkal egész nap a suliban azt a nedves papírzsebkendőbe csomagolt szárú kis virágot, élő bizonyítékaként annak, hogy igen, mi is NŐK vagyunk. Éppen csak serdülő lányokként először éltük át ezt az érzést.

Azt hiszem, ez volt életem legszebb nőnapja.

Azóta persze tudom, hogy a nőnap ennél sokkal többről, leginkább a női munka megbecsüléséről szól, de valahol a lelke mélyén minden nő – engem is beleszámítva – úgy éli meg ezt a napot, hogy ilyenkor magát a nőiséget is ünnepeljük. A nőiséget, ami örök: legyél akár kamaszlány, akár felnőtt nő, akár dédnagymama. Mert nőnek lenni jó.

Boldog nőnapot mindenkinek! <3

Tudjátok, a foglalkozásom szerint coach vagyok, de nemcsak másoknak adok ám „okos” tanácsokat, hanem a saját életemet is igyekszem minél tudatosabban élni. Az elfogadásról sem csak beszélek, hanem magam is naponta gyakorlom – példádul a saját házasságomban. A férjemmel alapvetően hasonlóan vélekedünk a világról, de azért akad pár kérdés, amihez mi is különbözően állunk hozzá. Nem gondolom, hogy mindenáron meg kellene változtatnom őt, mint ahogy én sem örülnék, ha Laci próbálna engem átnevelni. Az együtt töltött 30 évünk alatt megtanultuk, hogy a másiknak is lehetnek furcsa szokásai, sőt rigolyái.

Laci például világ életében rögeszmésen tiltakozott a Valentin-nap ellen. Tudom, rajta kívül számos férfinak szent meggyőződése, hogy a „szerelmesek napja” egyedül arra jó, hogy valamilyen ürüggyel megint pénzt lehessen költeni, a virágárusok és ajándékboltosok nagy örömére.

Természetesen én is kifejtettem az álláspontomat, mely szerint igenis szükség van az ünnepekre és a különleges alkalmakra, főképp ilyenkor télen, amikor a karácsony már bőven a hátunk mögött van, míg a húsvétra még heteket kell várnunk. Egy-egy ilyen beiktatott aprócska ünnep színt hoz a szürke hétköznapokba, megmelengeti a szívet, ráadásul minden nőt boldoggá tesz, ha azt érzi, hogy szeretik…

Laci erre azzal vágott vissza, hogy régen rossz, ha csak abból érzem a szeretetét, hogy ajándékokat kapok tőle, mert ezzel az erővel mindennap hozhatná nekem a szál virágot vagy a doboz desszertet.

Ekkor már mindketten nevettünk, elvégre ez a kijelentése valóban felért egy egész évre érvényes szerelmi vallomással. Jó ideig nem is került terítékre a Valentin-téma – egészen a tavalyi február 14-éig, amikor is legnagyobb meglepetésemre Laci egy szál tűzpiros rózsával jött haza.

– Történt valami…? – kérdeztem gyanakodva, megpillantva kezében a virágot.

– Jaj, ugyan már, hát ezt hoztam neked Valentin-napra, azt hittem örülni fogsz neki… – magyarázkodott Laci, ám közben egyáltalán nem nézett a szemembe.

– Ejnye, csak nem összetörted az autót és nem mered bevallani…? – szegeztem neki a kérdést kíméletlenül.

A férjem itt feladta, és nagyot sóhajtva bevallotta, hogy egyszerűen csak akart inni a munkahelyén az automatából egy kávét, de nem volt nála aprópénz, ezért kénytelen volt egy nagyobb címletet elváltani – méghozzá úgy, hogy beugrott a virágárushoz, ahol vett egy szál virágot.

Annyira de annyira kellett nevetnem ezen a történeten! Hát mégis csak ismerem annyira jól a férjemet, hogy tudjam, nem fog ő csak úgy egyik napról a másikra kibújni a bőréből. Ezzel együtt nagyon örültem a virágnak, és még hónapok múltán is emlegettem, hogy milyen kedves gesztus volt tőle, hogy ha csak a pénzváltás ürügyén, de mégis csak hozott nekem valamit a szerelmesek napján.

Természetesen az idei Valentin-napon megint csak nem vártam semmit Lacitól. Ám ő február 14-én mégis ajándéknak tűnő csomagocskával állított haza. Biztos voltam benne, hogy ez megint csak valami vicc lesz.

– Nahát, megint kávét akartál inni és nem volt nálad aprópénz…? – idéztem fel nevetve a tavalyi esetet.

– Dehogy! Ezt most tényleg Valentin-napra kapod tőlem – nyújtotta felém Laci a csomagot, és ezúttal teljesen őszintének tűnt. A doboz pedig, mint kiderült, a kedvenc parfümömet rejtette.

Azt hittem, rögtön elolvadok a meghatottságtól…!

Tudjátok, én szinte naponta próbálom tartani a lelket a velem egykorú nőkben, és igyekszem nekik segíteni, hogy képesek legyenek elfogadni a klimaxszal járó sokféle testi és lelki átalakulást. És persze meg kell tanulnunk elfogadni mindazokat a változásokat is, amelyeket az élet tartogat számukra ebben az időszakban. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy akár az én házasságomban is be tud következni olyan pillanat, amikor kénytelen leszek újraértelmezni mindazt, amit a tulajdon férjemről gondoltam 30 éven át, és amit mindeddig megváltoztathatatlannak hittem… 

Boldog Valentin-napot mindenkinek!

Addig keseregtem a barátnőimnek, hogy mennyire elegem van a télből, hogy kitaláltuk, hétvégén „csajos” délutánt tartunk, hátha attól feltöltődünk mindannyian. Cilinél jöttünk össze, aki előre közölte, hogy a „Hygge” jegyében fogjuk felmelegíteni a szívünket, mert szerinte ettől újult erővel tudjuk majd belevetni magunkat a hétköznapokba, és máris könnyebb lesz kitartanunk tavaszig.

Mondtam Cilinek, hogy annyira irigylem őt az állandó derűlátásáért… Bár tudnám, honnan meríti ezt az örök optimizmust. Ő azt állítja, hogy a klimaxbogyó segít neki, elvégre az nemcsak a változókori hőhullámok és izzadás ellen hasznos poloskavész-kivonatot tartalmazza, hanem orbáncfüvet is, amely a lélek napsugara, vagyis természetes antidepresszáns. Node én is ugyanezt a klimaxbogyót szedem, mint ahogy a többiek is a csapatban mindannyian, engem mégis egyre jobban elkeserít a mostani soha véget érni nem akaró tél és hideg…! Cili ekkor hozakodott elő ezzel a Hygge-dologgal, amiről bevallom, mindeddig nem igazán tudtam, mi fán terem. De legalább most utánanéztem.

Mint megtudtam, a „Hygge” dán jellegzetesség. Közismert, hogy Dánia évek óta a világ legboldogabb országának számít – annak ellenére, hogy alig süt rájuk a nap, és még nyáron, a legmelegebb napon is legfeljebb 20 fokig megy fel a hőmérséklet. Saját bevallásuk szerint a boldogságuk titka nem más, mint a Hygge, amit pontosan lehetetlen lefordítani, mivel nem egyetlen dolgot jelent, sokkal inkább hangulatokat vagy még inkább egyfajta életérzést. Beletartozik például a lélek nyugalma, a meghittség, az élet egyszerű örömeinek élvezete, a megnyugtató környezet, sőt az általános jóllét. De fontos része a társas együttlét, a közös evés-ivás, a kényelmes öltözködés, az otthon melege vagy az ünnepek szeretete is. A Hygge egyben „módszer” is arra, hogyan hozzuk ki a legtöbbet abból, amiből sok van: a mindennapokból. Akár minden egyes napunkat ünnepnappá varázsolhatjuk, ha megtanuljuk tudatosan megélni a jó dolgokat – ami lehet akár egy közös főzés a családdal, kávézás a barátokkal, vagy akár magányosan: egy jó könyv mellett, pihe-puha plédbe burkolózva a meleg kályha mellett. Vagyis bármi, ami boldogságot, nyugalmat és harmóniát visz az életünkbe – legyen az csupán egy meleg, vidám színekben pompázó bolyhos téli pulóver…

Nem akartam üres kézzel beállítani Cilihez, ezért útközben betértem egy afféle „mindenes” kis üzletbe, amelyik éppen a karácsonyi kiegészítőkből felhalmozott készleteinek maradékától próbált megszabadulni, méghozzá hihetetlen leértékelésekkel. Azonnal vettem az aznapi alkalomra egy fényfüzért féláron, továbbá néhány illatos karácsonyi gyertyát, ünnepi fahéjas-mézeskalácsos teakeveréket, valamint minden barátnőmnek egy-egy pár vicces, rénszarvasos zoknit.

A Hygge-délutánunk természetesen remekül sikerült. Kellemes melegben, halk zene mellett a frissen beszerzett hangulatos fényfüzérem alatt társasjátékoztunk, miközben Cili reform-mézeskalácsát ropogtattuk (ő állítja, hogy ez nem hizlal „annyira”, én pedig boldogan hiszek neki! ), és bögreszám ittunk a finom, meleg teát.

Így persze máris nem tűnik olyan rémesnek ez a mostani hosszú tél! <3

Aki ismer, az tudja, hogy nem igazán vagyok híve a drasztikus diétáknak, sokkal inkább támogatom az úgynevezett életmódváltást. Végül is ennek jegyében – és bevallottan a klimaxra való tekintettel! – már vagy két éve alaposan meg is reformáltam az étkezésemet. Ma már szinte egyáltalán nem eszem feldolgozott élelmiszereket, készételt meg főleg nem, ellenben annál több zöldség és gyümölcs kerül a tányéromra. Kenyérből és tésztából is kizárólag a teljes kiőrlésűt engedem be a háztartásomba. Hetente kijárok a piacra, és a főzéshez szükséges nyersanyagok közül amit csak lehet, őstermelőktől veszek meg. Mert csak azt az ételt tartom „valódinak”, amit én magam főztem vagy sütöttem itthon, a saját konyhámban.

És pontosan ez a bökkenő. Egyvalamiről ugyanis soha nem tudtam lemondani, méghozzá a saját készítésű süteményeimről. Valószínűleg sikerült valamit alaposan félreprogramoznom az agyamban, mert egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ha én készítek el egy finomságot itthon, az akár „árthat” is, mármint az alakomnak. Igyekszem persze trükközni a hozzávalókkal és cukor helyett például édesítőt használni – ami egy tiramisunál még működik is, node egy kuglófnak mégis mitől legyen finom barna külső „héja”, ha nem teszem bele éppen azt az egyetlen létező összetevőt, amely képes a karamellizálódásra…? Vagy ki látott már olyan dobostortát, amiről éppen a kemény „dob” hiányzik? (Mielőtt kommentben helyretennétek: természetesen én is tudom, hogy ez a torta az őt megalkotó cukrász után kapta a Dobos nevet, de attól még boldog-boldog boldogtalan – így én is! – egyszerűen csak „dobnak” hívja a kemény karamellréteget a tetején! 😀 )

Ja, hogy akkor soha többé ne akarjak kuglófot vagy dobostortát enni…? Hát ez az, amire én egyszerűen képtelen vagyok. Rám sajnos tökéletesen igaz a vicces mondás, hogy „mindössze két dolgot szeretnék az életben csinálni: enni és fogyni!” – pedig ez a kettő aligha fog menni egyszerre.

Márpedig én a nyárra igenis szeretnék belefogyni a kedvenc holmijaimba! Vagyis valamit mégis csak tennem kell.

Kénytelen voltam hát feladni az elveimet, hogy az elegánsan csengő „életmódváltás” helyett mégis csak kampányszerű, átmeneti diétázást válasszam – pedig pontosan tudom, hogy a súlyfölösleg, amit ennek köszönhetően le fogok adni (már ha sikerül), szinte azonnal vissza is kúszik rám, amint újra „rendesen” enni kezdek…

De ha egyszer ismerem magam: kizárt, hogy képes lennék örökre megtagadni a süteményeimet! Három hónapig viszont biztosan kibírom, hogy nemet mondjak rájuk. Ugyanis eldöntöttem, hogy mától számított a három hónapon át teljesen kiiktatom a sütiket és egyáltalán a cukrot az étkezésemből. Végletesen – azonban nem véglegesen!

Hogy az „eredmény” is csak átmeneti lesz, azzal – amint fentebb is írtam – tökéletesen tisztában vagyok. Ellenben hordani akarom a tavalyi nyári ruháimat, és innentől bárki bármit mond, nekem ezért igenis megéri!

És most jöhetnek a kommentek… 

Soha nem voltam hétalvó típus, de mostanában valahogy egyre rosszabbul és egyre kevesebbet tudtam aludni. Ami nem is csoda, hiszen a lányom nyolcadikos, vagyis éppen nyakig vagyunk a középiskolai felvételiben. Tudom, hogy Rita is izgul, de velem ellentétben ő éjszaka úgy alszik, mint a tej. Szerintem én egyszerre mindkettőnk helyett stresszelek – de hát ez az anyák sorsa, nem igaz? 

Nyilván nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy éppen a változókoromat élem. Sok helyen olvastam róla, hogy a hormonális változások az alvásciklusunkat is szétzilálhatják. Az alvást segítő hormon, a melatonin receptorai ugyanis az agy ugyanazon területén találhatók, mint az ösztrogén receptorai. Így ha az ösztrogén hormon szintje megváltozik a szervezetben, az a melatonin termelődését is érinti – hát ezért olyan gyakori „vendég” nálunk, negyvenes-ötvenes nőknél az alvászavar… 

Pedig a pihentető alvásra nagyon is szüksége van a szervezetnek, máskülönben az ember a munkahelyén sem fog helyt állni, és persze anyaként is aligha lesz a helyzet magaslatán…

A hosszú, átforgolódott éjszakák után ezért arra vetemedtem, hogy bevettem egy „vészhelyzeti” altatót. Pedig egyáltalán nem vagyok a szintetikus gyógyszerek híve, és tényleg csak a biztonság kedvéért tartok itthon ilyesmit. Eszem ágában nincs hosszú távon rászokni az altatókra. Nem is hittem, hogy ez az egy darab „nyugibogyó” meg tud ártani. Pedig ez történt!

Aznap éjjel valóban úgy aludtam, mint akit agyonvertek. Másnap azonban egyáltalán nem voltam se friss, se energikus. Egész nap csak kóvályogtam, alig tudtam elvégezni a feladataimat, a legszívesebben visszafeküdtem volna az ágyba. A rémes álmosság egészen addig tartott, amíg el nem jött az esti lefekvés ideje. Amint lekapcsoltam a villanyt, a szemeim kipattantak, az agyam egyre csak zakatolt, a fejemben száguldozó gondolatok pedig egyáltalán nem hagytak ellazulni.

Már éppen nyúltam volna ösztönösen a gyógyszeres dobozkám felé, hogy bekapjak még egy szemet az előző napi nyugibogyóból, de a józan eszem megálljt parancsolt. Még csak az kéne, hogy innentől ez legyen az életem állandó forgatókönyve: alvás gyógyszerrel, utána meg kóválygás egész nap… Nem, köszönöm, ebből nem kérek!

A gyógyszert tehát nem vettem be, ellenben életem eddigi legmozgalmasabb éjszakája következett. Miután egyáltalán nem jött álom a szememre, felkeltem és vasalni kezdtem. Bőven volt mit, úgyhogy jó pár órára sikerült hasznosan elfoglalnom magamat. Közben megnéztem két filmet is, amit már amúgy is régen terveztem. Hajnal felé végül sikerült pár órára elszenderednem, de utána természetesen ismét rémes napom volt. Ellenben este már újra rendesen el tudtam aludni!

Megfogadtam, hogy soha többé nem veszek be „vészhelyzeti” nyugibogyót. Ellenben szereztem a patikából gyógynövényes altatót, ami nem okoz függőséget és hozzászokni sem lehet. Sőt, a klimaxbogyómban is van orbáncfű, ami szintén jó hatással van az alvásra, így remélhetőleg csak a mostanihoz hasonló nehezebb, stresszesebb helyzetekben lesz szükségem további – kizárólag gyógynövényes! – segítségre ahhoz, hogy jól tudjak aludni.

Higgyétek el, ha el is múltam már ötven, attól még továbbra is fiatalosnak, energikusnak érzem magam. Igaz, jócskán tennem is kell azért, hogy megőrizzem a testi és szellemi jóllétemet. Eddig azt gondoltam, lépést tartok a világgal, hiszen sokat olvasok és az internetet is rendszeresen böngészem. Szerintem fontos a tájékozottság, ha az ember képben akar lenni az aktuális történésekkel, trendekkel. Például a reform-ételreceptjeimet is alapvetően a netről szerzem be, amik nélkül ki tudja, képes lennék-e kordában tartani a testsúlyomat! 😊

Most azonban rá kellett döbbennem, hogy ez még mindig nem elég.  Kaptam ugyanis karácsonyra egy robotporszívót – amit képtelen voltam kezelni! Te jó ég, öreg néni lettem, akin már kifognak az elektronikus kütyük…? – rémültem meg a gondolattól is.

Tamás, a férjem nem véletlenül lepett meg ezzel az „okos” jószággal, hiszen még össze sem házasodtunk, de már állandó vita tárgya volt közöttünk a takarítás. Neki korábban bejárónője volt, én azonban nem akartam, hogy rendszeresen egy „idegen” mászkáljon a lakásomban. Meg különben is, engem nem úgy neveltek, hogy más takarítson utánam, amíg ép a kezem-lábam! Tamást viszont hiába vettem rá, hogy segítsen a porszívózásban, valahogy sosem sikerült neki tökéletesen a dolog, így végül mégis csak nekem kellett megcsinálnom az egészet – amitől meg neki volt állandóan lelkiismeret-furdalása. Áthidaló megoldásként kitalálta tehát, hogy vesz nekem ajándékba egy robotporszívót.

Amikor megpillantottam a karácsonyfa alatt a helyes kis kerekded robotot, nagyon megörültem neki! Mert hiába nem fűlik a fogam ahhoz, hogy bejárónőnk legyen, attól még eléggé kifáraszt a házimunka, legfőképpen a porszívózás. Simogattam, becézgettem az új családtagunkat, és rögtön elneveztem Robinak, „akiről” megtudtam, hogy nemcsak három fokozaton képes porszívózni, hanem utána még a nedves feltörlést is megcsinálja!

Hamar kijózanodtam azonban, amikor rájöttem, hogy Robi ugyan „robot”, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindent meg tudna csinálni csak úgy, magától. Ahhoz, hogy tegye a dolgát, rám is szükség van, hiszen nekem kell megmondanom, hol és hogyan takarítson. Csakhogy ennek a Robinak még egy árva távirányítója sincsen, helyette minden tevékenységét egy telefonos applikáción keresztül kell szabályozni!

Oké, teljesen nem vagyok analfabéta a kütyükhöz, tudok például okostelefonon netezni, közösségi oldalakat nézni vagy akár videócsetelni is. A számítógépet is tűrhetően kezelem – mármint amíg fel nem ugrik egy hibajelzés, mert valljuk be, olyankor ijedtemben a billentyűzethez sem merek nyúlni, hanem azonnal Tamásért kiabálok…

Az én drága férjem biztosan csak jót akart, hogy a legmodernebb, legdrágább gépet vette meg nekem, arra nem is gondolva, hogy ennek a kezelése esetleg meghaladja a képességeimet – keseregtem magamban. Aztán hirtelen gondoltam egyet, felszegtem a fejem és eldöntöttem, csakazértse fogok bepánikolni: nem vagyok én „öreg néni”, aki még egy televíziós csatornát sem képes egymaga beállítani – jaj, ez pont rossz példa, mert azt TÉNYLEG nem tudom, hogyan kell…! 😀

Node legfőbb ideje, hogy változtassak – ha már úgyis ez változókorú nők legfőbb mantrája. Ezentúl nemcsak a testi jóllétemet tartom szem előtt, hanem az agyamat sem engedem ellustulni! – határoztam el, és elszántan tanulmányozni kezdtem a porszívó használati utasítását.

Utólag már nem is értem, miért rémített meg ennyire a gondolat, hogy „programoznom” kell egy masinát. Igaz, eléggé meglepődtem, amikor kiderült, hogy a gép működtetéséhez szükséges telefonos appot legfeljebb kínai vagy angol nyelven lehet letölteni, de szerencsére hamar kiderült, hogy még az én nem túl erős angolommal is tökéletesen megértem az instrukciókat. A leírást követve így sikeresen csatlakoztattam Robit az otthoni wifi-hez, utána pedig csak engednem kellett, hogy egyszer végigjárja az összes helyiséget, amíg felrajzolja magának (vagyis nekem) a lakás térképét. Most már akár szobánként is tudok porszívózni, elég az applikációban kijelölnöm, hogy melyik helyiségben takarítson ez a kis okos gép!

El kell ismernem, óriási megkönnyebbülés, hogy ezentúl nem nekem kell porszívóznom, sőt a férjemet sem kell emiatt noszogassam – arról a jó érzésről nem is szólva, hogy végül sikerült egyedül megoldanom egy ilyen „műszaki” problémát!

Következő kihívásként most már jöhet a tévé és az elektromos sütő beprogramozása is!! 😀

A két ünnep között online „blogtalálkozót” tartottunk a barátnőimmel, akikkel felváltva írjuk a „Változókor-blogot”. Coach vagyok, így pontosan tudom, hogy az ilyen sokszereplős baráti csetelés során nem egyszerű elérni, hogy ne csak a „hangadók” mondják a magukét, hanem mindenki egyformán szóhoz jusson. Kitaláltam hát, hogy szervezzük a beszélgetést egy konkrét téma köré, ahol szépen, egymás után mindannyiunk elmondja, milyen volt az idei éve. Egészen pontosan három kérdésre kellett válaszolni:

1. Mi volt a legjobb, ami az idén történt veled?
2. Mi volt a legrosszabb…?
3. Mire vagy idén a legbüszkébb?

Nézzétek meg, ki mit válaszolt a kérdésekre!

SÁRI:

• LEGJOBB: Tibor az idén megkérte a kezem! Na nem mintha annyira férjhez akartam volna menni: ismertek már, én voltam a szingli nő mintapéldánya, aki menekül a kötöttségek elől. Sose hittem volna, milyen csodálatos érzés, amikor kiderül, hogy valaki tényleg velem szeretné leélni a hátralévő életét… <3
• LEGROSSZABB: Nyáron egy dunai csónakázáskor belesett a telefonom a vízbe és örökre el is süllyedt. Akkor egy időre azt hittem számomra véget ért a világ, hiszen a telefonomban benne volt az egész életem: az összes baráti és üzleti telefonszám, családi fotók, fontos feljegyzések és még számos pótolhatatlan adat…! Rettenetes érzés volt! De csak addig, amíg rá nem jöttem, hogy a „felhőben” minden ott volt továbbra is, így automatikusan rátöltődött az újonnan vásárolt készülékemre. 😊
• AMIRE LEGBÜSZKÉBB VAGYOK: Jaj, hát az a főzés! Még mindig nem vagyok konyhatündér, de már jó néhány ételt sikerült az idén egyedül is elkészítenem. Na jó, néha lehívtam Cilit hogy távsegítsen, de tőlem már ez is óriási eredmény!

TAMARA:

• LEGJOBB: Azt hiszem, számomra az idei karácsony volt az év legklasszabb eseménye. Először az életben sikerült stresszmentesen levezényelnem az ünnepi készülődést, az ajándékbeszerzést, a vendégek fogadását – mindent. Az egész családom remekül érezte magát, köztük természetesen én is. És még nincs is vége az ünnepeknek, hiszen előttünk a Szilveszter…! 😉
• LEGROSSZABB: A kislányom kamaszodik, én meg ugyebár klimaxolok, így aztán elég sok vitánk volt egymással az idén, a helyzet pedig gyakran odáig fajult, hogy kiabálás, ajtócsapkodás lett a vége… De aztán leültünk megbeszélni a dolgokat (én pedig elkezdtem ugyebár szedni a orbáncfüves klimaxbogyót, ami jó hatással van az idegekre is!), és most már jó ideje teljes a családi béke. <3
• AMIRE LEGBÜSZKÉBB VAGYOK: Végre rászántam magam és komolyan elkezdtem edzeni, izmokat építeni. Igen, én, aki gyerekként ha éppen nem voltam felmentve tesiből, akkor direkt ellógtam a tornaórákat… 😀 Naná hogy nagyon büszke vagyok magamra!

KLAUDIA:

• LEGJOBB: A munkahelyemen kineveztek szóvivőnek, vagyis nekem kell majd a különböző eseményeken képviselnem a céget, várhatóan tévés sajtónyilatkozatokat is kell majd adnom. Elmondhatatlanul jó érzés, hogy még ennyi idősen is „képernyőképesnek” ítéltek meg és rám bízták ezt a feladatot!
• LEGROSSZABB: Én is elkezdtem klimaxolni! Ez persze menthetetlenül bekövetkezett, miután abbahagytam a hormonok szedését: nálam is elkezdődtek például a hőhullámok és a hangulatingadozás… Még szerencse, hogy a poloskavész-orbáncfű kombinációjú klimaxbogyó azért segít kordában tartani a panaszaimat…
• AMIRE LEGBÜSZKÉBB VAGYOK: Kibírtam, és idén egyszer sem mentem ajakfeltöltésre! Ez óriási lépés, hogy megtanuljam végre elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok… Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy elég sokkoló volt meglátni magamat azokon a fotókon, amik közvetlenül egy-egy ilyen beavatkozás után készültek rólam…

CILI:

• LEGJOBB: Hát az volt a legjobb, hogy idén férjhez mentem! Nem hittem volna, hogy olyan sok évvel az első, elrontott házasságom után ismét rám talál majd a szerelem – de megtörtént. Az esküvői csokromat direkt Sárinak dobtam oda, de valahogy mégsem ő kapta el a virágot, hanem a pasija Tibor… A babona viszont így is működött, mert Tibor azon nyomban megkérte Sári kezét – hát az sem volt egy rossz pillanat!
• LEGROSSZABB: Nem volt olyan! Vagy csak én vagyok megrögzött optimista…, na jó, az továbbra is megvisel, hogy a felnőtt lányom Angliában él, messze tőlem… Ugyanakkor örülök is neki, hogy jól megy a sora és sikeres a munkájában.
• AMIRE LEGBÜSZKÉBB VAGYOK: Lefogytam 5 kilót! Ilyesmi már régen nem sikerült nekem.

ZSUZSA (vagyis én):

• LEGJOBB: Idén megszületett a kisunokám! Semmihez sem hasonlítható boldogság volt először a karomba vennem és ringatnom azt az édes csöppséget…!
• LEGROSSZABB: Amikor rádöbbentem, hogy a „nagymama” szóról a legtöbb embernek egy öreg néni jut az eszébe… 😀
• AMIRE LEGBÜSZKÉBB VAGYOK: A kislányomra, akinek a révén nagyamamává lehettem. A kisunokámra, aki a világ legcukibb babája! A családomra.

Hol van az kérem megírva, hogy a karácsony egy nő számára csakis a konyhában telhet? Vagy hogy az ünnepek előtti nagytakarítás is egyedül a mi dolgunk? Mert bizony ismerek pár családot, ahol a férfiember legfeljebb a fenyőfa beszerzésével és karácsonyfatalpba ügyeskedésével hajlandó foglalatoskodni, utóbbit ráadásul bőszen szitkozódva, hogy mindenki átérezze mekkora szívességet tesz azzal, hogy egyáltalán hajlandó felemelni az alfelét az ünnepi készülődés során…!

A párommal mi ezt az egészet teljesen másképp csináljuk – méghozzá mindkettőnk nagy megelégedésére.

Tibor persze mégis csak „igazi” férfi, legalábbis abból a szempontól, hogy nagyon nem szeret vásárolgatni. Ha beírod a Google-be, hogy „miserable men” (magyarul: szerencsétlen pasik), csupa olyan fotót fogsz látni, amelyen a vásárlástól szenvedő férfiakon lehet jókat nevetni – vagy éppen sajnálni szegényeket, ahogyan ott kornyadoznak a próbafülkék előtt vagy a szupermarketben, mialatt életük párja boldogan válogat a különféle ruhadarabok és egyéb áruk között. No, ilyesmi nálunk nem fordulhat elő, mert én megkímélem ettől a szerelmemet. Legutóbb cipőt is úgy vettünk neki, hogy én a nyakamba vettem a várost, mígnem a gondosan elvégzett piackutatásom után, illetve a Tiborral váltott képüzenetek révén közösen rá nem leltünk a megfelelő darabra. A páromnak már csak ezen a ponton kellett utánam jönnie az adott boltba, elvégre egy cipőt azért tanácsos fel is próbálni, mielőtt megveszi az ember…

Tibor nagyon hálás érte, hogy egyszer és mindenkorra felmentettem őt a „shoppingolás” szerinte rémes tevékenysége alól, így a legnagyobb örömmel bízta rám idén az összes karácsonyi beszerzést. Ezt értsétek úgy, hogy nemcsak az családtagjainknak szánt ajándékokat, hanem még a fenyőfát is én választottam ki és hoztam haza. Végül is nem nagy fáradság, elvégre emancipált nő vagyok, van jogosítványom, egyszerűen csak beültem az autóba és elhajtottam a közeli fenyőfavásárba, hogy nyugodtan kiválasszam a szerintem leginkább megfelelő fát.

Sőt, még a karácsonyfatalpba szerelést is vállaltam, amihez már évekkel ezelőtt beszereztem egy impozáns rugós talpat: az ilyenbe egyáltalán nem kell belefarigcsálni semmit, mivel egy elmés szerkezet a törzs méretétől függetlenül masszívan rásimulva megtartja az egész fát.

A karácsonyi nagybevásárlást is természetesen egyedül fogom intézni, mindössze annyit kértem Tibortól, hogy nagyon gondosan állítsa össze a listát a beszerzendő élelmiszerekről és hozzávalókról, tekintve hogy ő ennek az igazán biztos tudója – elvégre ő lesz az, aki az ünnepekre főz majd. Nálunk a konyhában ugyanis a férfi a főnök! 😊

Egyedül az ünnep előtti nagytakarítást csináljuk közösen. No nem azért, mert mindkettőnknek óriási kedve lenne hozzá, hanem éppen ellenkezőleg: valójában egyikünknek sem fűlik hozzá a foga! 😀

Viszont onnantól, hogy közösen csináljuk, nemcsak hamarabb készen leszünk vele, hanem az egész kifejezetten szórakoztató is tud lenni… 😉

Ti hogyan osztjátok el a családban a karácsony előtti teendőket?

Sokan úgy könyvelnek el engem, mint egy nőt, aki kétségbeesetten kapaszkodik a lassacskán elmúló fiatalságába, csak mert néhanap bevállalok egy-egy ránctalanító beavatkozást vagy hilauronsavas kezelést… Jó, a cicimet tényleg megigazíttattam egyszer, de szerintem ez ma már annyira nem szokatlan. Viszont akár hiszitek, akár nem, nekem mégsem valamelyik fiatal sztárceleb a példaképem, hanem éppen hogy egy aprócska öregasszony. Egészen pontosan a nagymamám.

Sajnos a nagyim már öt éve nincs velünk, viszont tényleg nagyon szép, hosszú élete volt. Ő ugyan soha nem vetette alá magát szépészeti beavatkozásoknak, mégis mindig ragyogóan és a korát meghazudtolóan nézett ki. Kedvenc anekdotája volt, amikor a villamosra felszálló ellenőrrel közölte, hogy nincs jegye, mire az automatikusan meg akarta bírságolni. A személyi igazolványát látva aztán nem győzött ámuldozni, mennyire jól tartja magát az akkor 72 éves nagymamám – aki emiatt természetesen ingyen, jegy nélkül utazhatott a tömegközlekedésen.

A nagymamám nyilván nem olvashatta azt a sok cikket a változókorról, amelyekkel manapság lépten-nyomon találkozunk az interneten vagy akár a nyomtatott női magazinokban. Őrizd meg a nősiégedet! Ne húzd le a rolót! Maradj energikus! Adj magadra ötven fölött is! – ezeket a ma már szinte minden korombeli nőnek ismerős jó tanácsokat ő valahogy eleve ismerte, mi több, meg is fogadta azokat.

Emlékszem, egyszer nagyon le voltam törve, amikor fájdalmasan ért véget egy félresikerült párkapcsolatom. Teljesen összezuhantam, nem voltam hajlandó kimozdulni sem otthonról. A nagyim akkor eljött meglátogatni, hogy lelket öntsön belém. Ott állt az ajtó előtt csinos nadrágkosztümben, kalapkával a fején, kezében az elmaradhatatlan, divatos retiküllel. A frizurája tökéletes volt, mint mindig, száján leheletnyi halványrózsaszín rúzs csillogott. Finom, nőies eleganciája az angol királynőével is felvette volna a versenyt.

Én akkor már napok óta csak feküdtem depisen az ágyamban, kócosan, mosdatlanul, és persze a lakásomban is rémes rendetlenség uralkodott.

A nagyi ugyan már közel volt a nyolcvanhoz, mégis percek alatt rendet tett körülöttem, egyúttal rám parancsolt, hogy igenis mindennap fürödjek meg és öltözzek fel csinosan, sőt fessem ki magamat még akkor is, ha aznap nem teszem ki a lábam a lakásból. „Kislányom, nekünk nőnek kell lennünk, minden pillanatban!” – közölte kedvesen, mégis ellentmondást nem tűrő hangon.

Ezt a mondatot örökre az emlékezetembe véstem, és már akkor is sokat segített, hogy sikerüljön kikecmeregnem az éppen aktuális depizésből, amire nekem sajnos van is némi hajlamom.

Itt azért meg kell jegyeznem, hogy amióta szedem a klimaxbogyót – amiben ugyebár az antidepresszáns hatású orbáncfű kivonata is benne van – a lelki hullámvasutazás szerencsére sokkal ritkábban zavarja meg a mindennapjaimat.

De visszatérve a nagyihoz: nekem tényleg ő a példaképem. És igenis elfogadtam már, hogy nekem is meg kell egyszer öregednem, amit viszont mindenképp úgy szeretnék megélni, ahogyan azt az én imádott nagymamámnak sikerült „kiviteleznie”: csinosan, energikusan, nőiesen – amíg csak élek!!

Képzeljétek, a televízióból tudtam meg, hogy már el is kezdődött az idei adventi időszak! Nem hittem a fülemnek, elvégre vasárnap még csak november 28-a volt, előkaptam hát a naptárt, hogy ellenőrizzem: tényleg már csak négy hét lenne hátra karácsonyig? És bizony, a tévé ezúttal igazat mondott…

Kifejezetten vártam, hogy a hírt hallva szokás szerint eluralkodjék rajtam a pánik, aminek hatására kétségbeesetten elkezdek majd kutakodni az interneten, hogy honnan és mit kellene azon nyomban megrendelnem, hogy biztosan megérkezzen minden ajándék az ünnepekre. De valahogy semmiféle idegességet nem éreztem. Mint ahogy azon sem kezdtem el szorongani, hogy mi legyen majd a karácsonyi menü, és főleg hogy mennyi, hiszen idén is rajtaütésszerűen beállíthat a vidéki rokonságom, ahogy tavaly tették: bár jelezték végül, hogy jönnek, de annyira későn szóltak, hogy alig tudtam felkészülni a fogadásukra és persze ajándékokkal sem igazán voltam képes előrukkolni…

Úgy tűnik, valami megváltozott bennem, gondoltam. Vajon hová tűnt a régi „jó”, karácsony előtti idegeskedésem, szorongásom, rengeteg aggodalmam? A rám zúduló felelősség nyomása alatt ilyenkor jellemzően még gondolkodni sem bírok rendesen, helyette csak kapkodok fűhöz-fához, no meg összeveszek a családtagjaimmal, így aztán nálunk még nem is sikerült soha tökéletesen a karácsonyozás.

Most viszont mint egy térképet, úgy láttam meg magam előtt a nyugodt jövőt. Ó, nem ám, mint holmi látomást, inkább azt mondanám, hogy azonnal kész karácsonyi tervek fogalmazódtak meg bennem, és valahogy mindent képes voltam józan fejjel, nyugodtan, előre végiggondolni.

Sári barátnőm szerint ez az orbáncfű hatása lehet, amit szedek, miután a klimaxbogyómnak ez fontos komponense – a poloskavész-kivonat mellett.  Mert míg a poloskavész a változókori testi panaszokat enyhíti, addig az orbáncfű a lelki nehézségeken segít úrrá lenni. Ez a gyógynövény ugyanis természetes antidepresszáns, és immár tudományosan igazolt, hogy hatására az agyunk neuronjai harmonikusabban működnek, ettől pedig kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lesz az ember.

Tehát a legnagyobb nyugalommal odaültem a laptopomhoz és azon nyomban e-mailt írtam a rokonoknak, hogy természetesen idén is szívesen látjuk őket az ünnepek folyamán. Hát persze hogy meghívtam őket, mert végül is szeretek velük találkozni, és mégis csak úgy a jó, ha nem kell izgulnom, nehogy megint váratlanul törjék rám az ajtót. A levelemben azt is felvetettem, hogy az idén talán hagyjuk abba az eszeveszett pénzköltést, vagyis csak a gyerekek kapjanak „igazi” ajándékot, mi felnőttek inkább tekintsünk el ettől. Az ünnep végül is nem attól lesz gazdag, hogy sokba kerül, hanem ha sok szeretettel töltjük meg… Nagy örömömre eddig minden rokon, aki csak válaszolt, lelkesen támogatja az ötletet.

A szűkebb kis családommal ugyancsak leültem, hogy egyeztessük a finomabb részleteket. Közösen átbeszéltük már most, hogy mi lehetne majd a karácsonyi menü, de ami jelenleg még fontosabb: ütemtervet állítottunk össze az ünnepi nagytakarításra, hogy végre ne nekem egyedül kelljen mindent az utolsó napon sebtében elvégeznem. Megegyeztünk tehát, hogy időben nekilátunk az ablaktisztításnak, a gardróbrendezésnek, és hogy mindenki arányosan kiveszi a részét a munkából – ideértve az otthonunk ünnepi feldíszítését is. A lányom, aki amióta kamaszodik, szívesen csukja magára az ajtót és marad ki minden közös programból, most lelkesen szaladt le a pincébe az adventi égősorokért és el is kezdte saját kezűleg kiakasztgatni a fényfüzéreket a lakásban!

Egyértelműen pozitív előérzetem van, az idei karácsonyunkat illetően. Egyszerűen tudom, hogy most tényleg minden úgy fog alakulni, ahogyan szeretném – pontosabban ahogyan azt mi, a család szépen előre elterveztük.

Stresszmentes adventet mindenkinek!

Annyira jó érzés látni, hogy egyre több korombéli barátnőm ismeri fel – és ismeri el! -, hogy igenis tennünk kell a klimaxos panaszok ellen. Nagyanyáinknak még nem nagyon volt más választásuk, mint összeszított foggal kivárni, amíg véget ér számukra a változókor, annak minden nyűgével együtt. Nem is illett akkoriban beszélni az ilyenkor jelentkező panaszokról, a hőhullámokról, a fokozott izzadásról, fáradékonyságról, alvászavarokról, sem a „banyakór” egyéb nehézségeiről. Mindent persze nem lehetett eltitkolni, például egyes éltesebb matrónákról mindenki tudta, hogy nem szerencsés velük ujjat húzni, mert hamar kijönnek a sodrukból. Ma már tudjuk miért: a hormonális átalakulással nem egyszer együtt jár hangulatingadozás is.

Pedig a gyógynövények a régi időkben ugyanúgy rendelkezésre álltak, és a javasasszonyok vélhetőleg jól ismerték ezek áldásos hatásait. A Cimicifugáról, azaz poloskavészről például tudjuk, hogy azt már az észak-amerikai indiánok is alkalmazták a „női bajokra”, mára pedig klinikai vizsgálatok is igazolják hatásosságát a klimax okozta testi panaszok ellen. A sokat emlegetett „klimaxbogyómban” is ennek a gyógynövénynek a speciális kivonata található, míg a gyógyszer másik komponense, az orbáncfű a már emlegetett hangulatingadozásokon segíthet úrrá lenni. Az orbáncfüvet a „lélek napsugarának” nevezi a népi gyógyászat, és már az ókori görögök is felismerték jótékony, depresszióellenes hatását. A benne rejlő hasznos hatóanyag ugyanis képes normalizálni az agysejtek működését, így kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak lehetünk tőle.

Tévhit tehát, hogy a hormonpótlás lenne az egyetlen gyógyír a változókori panaszokra. Nagyon súlyos tünetek esetén nyilván indokolt lehet a hormonterápia, én viszont a magam részéről szívesebben választom a természetesebb, gyengédebb módszereket. Igaz, azt nem is állítom, hogy a klimaxbogyómtól teljesen tünetmentes lenne a változókorom, de attól még vitathatatlanul rengeteget javít helyzeten. Ha vannak is néha hőhullámaim, már sokkal kevésbé intenzívek, mint régen, amikor még nem is ismertem ezt a gyógynövényes készítményt. A „hisztis” kifakadásaim miatt is egyre ritkábban kerülök kínos helyzetbe, sőt amióta nem gyötör meg annyira a klimax, még a diétámra is jobban tudok koncentrálni.

Tény, hogy ha valaki láthatóan ki van békülve az élettel, de legfőképpen önmagával, akkor a többi ember is szívesen keresi a társaságát. Talán ez is közrejátszott, hogy klimax ide vagy oda, nemrég sikerült megtalálnom a páromat. Szoktam is mondogatni, hogy én még a férjemet is a klimaxbogyónak köszönhetem!

Ez persze csak vicc, ám a barátnőim mégis komolyan vehették, mert ha most körülnézek, úgy látom, immár mindegyikük szedi ezt a gyógynövényes gyógyszert. Arra ugyan nincs semmi garancia, hogy ettől majd párra is találnak, az viszont egyértelműen tiszta nyereség, ha a klimaxbogyó a számukra is megkönnyíti a változókort.

Kamaszlányként tisztán emlékszem anyukám hőhullámaira, egészen pontosan arra, hogy néha kipirosodott arccal hevesen legyezte magát, miközben egyre csak szidta azt az „átkozott banyalázat”.  Amúgy is elég ideges volt abban az időszakban, könnyen kijött a béketűrésből, amire persze rátettem egy jó nagy lapáttal én is, aki meg éppen a lázadó korszakomat éltem akkoriban. Mindennapos volt nálunk a veszekedés, kiabálás, ajtócsapkodás… Ma már tudom, hogy mindketten „csak” a hormonjaink áldozatai voltunk, de attól még volt pár kemény évünk, amikor eléggé rossz volt odahaza a hangulat. Később persze minden rendbejött köztünk, onnantól pedig, hogy nekem is gyerekem született, az anyukám lett szinte a legjobb a barátnőm. Nincs nap, hogy ne hívnám fel, és természetesen mindenben azonnal segítünk egymásnak, bármelyikünknek legyen is rá szüksége.

Most én vagyok 48 éves, és nemrég fel kellett ismerjem, hogy bizony, ezúttal én léptem változókorba. És bár a klimax-téma soha nem volt tabu előttem, mégis egészen más olvasni vagy beszélni valamiről, mintsem a saját bőrünkön megtapasztalni. Nem hittem volna, hogy egy-egy hőhullámot olyan lesz átélnem, mintha pár percre hirtelen „beteg” lennék – én legalábbis eddig csak akkor éreztem így magam, amikor lázas voltam. Ha lecsap rám a hőhullám, olyankor hirtelen forróságot érzek a testemben, de még a torkomban is, amitől persze a levegővétel is nehezebb lesz, csak úgy kapkodok az oxigén után. Még szerencse, hogy az egész legfeljebb egy-két percig tart, igaz, ennyi idő alatt képes vagyok az összes ruhámat csatakosra izzadni.

Ráadásul most az én lányom kamaszodik, én pedig észrevettem magamon, hogy az utóbbi időben mintha én is rosszabbul reagálnék a „lázadozásaira”, pedig azok valójában teljesen érthető szárnypróbálgatások, amik csupán az önállósodását jelzik. De akármit is szeretne a lányom másként csinálni, mint korábban, én azt képes vagyok azonnal a személyem elleni támadásként érzékelni. Pár zajosan veszekedős este után aztán magamba szálltam. Megpróbáltam elemezni a helyzetet, valamelyest kívülről szemlélve önmagamat. Rájöttem, hogy semmiképpen nem szeretném megismételni a múltat: nem akarom, hogy a vacak klimaxom miatt rossz legyen otthon a hangulat, és hogy én is akár évekre elhidegüljek a saját lányomtól!

Utánanéztem hát, mit tehetnék, hogy ne gyűrje maga alá a változókor a családi boldogságunkat. Az interneten sok cikket elolvastam a poloskavészről, amit már az észak-amerikai indiánok is használták „női” bajokra. Sőt, mára tudományosan is igazolást nyert, hogy a gyógynövényben lévő hasznos hatóanyag hatásosan képes csillapítani az olyan változókori panaszokat, mint a hőhullámok vagy a fokozott izzadás. Sári barátnőm pedig elárulta, hogy ő már jó ideje szed is ilyen poloskavész-tartalmú „klimaxbogyót” (ő nevezte így!), amivel neki nagyon jó tapasztalatai vannak. Elmondta, hogy ez egy patikában kapható növényi gyógyszer, amiben még orbáncfűkivonat is van. Az orbáncfű ugyanis természetes antidepresszáns, amely a lelki nehézségeken is segíthet úrrá lennünk a változókor időszakában.

Úgy döntöttem tehát, hogy én is kipróbálom azt a „klimaxbogyót”!

Zsuzsa vagyok, 49 éves. Férjnél vagyok, van egy felnőtt lányom és nemsokára megszületik az első unokám. Elmesélem, hogy hozzám hogyan kopogtatott ne a klimax.

A nyáron volt egy időszak, amikor kezdtem azt hinni, hogy a házasságomnak nincs többé jövője. Képtelen voltam ugyanis lefeküdni a férjemmel, pedig a szex mindig is fontos volt nekem, sőt mindkettőnk számára. Meggyőződésem, hogy a boldog és sikeres házasság egyik titka a rendszeres és kielégítő házasélet. Csakhogy tavaly nyáron valahogy minden megváltozott.

Egészen pontosan én változtam meg, mert egyszer csak izzadni kezdtem, mint egy ló. Méghozzá éjjel-nappal. Éjjel talán még jobban is, mint máskor, de a nappal sem volt egy leányálom. Hiába öltöztem a lehető legszellősebben, még csak kánikulai meleg sem kellett hozzá, hogy egyik pillanatról a másikra elöntsön a verejték. Néha az egészet megelőzte egy kis hidegrázás, olyankor legalább sejthettem, hogy mindjárt érkezik a következő hőhullám, de a legtöbb esetben figyelmeztetés nélkül törtek rám az izzadásrohamok. Kizárólag ujjatlan ruhákat mertem hordani, mert amint másmilyen fazont merészeltem felvenni, pár órán belül máris megjelent a nedves folt mindkét hónom alatt, fennen hirdetve ország-világnak: nézzétek, itt jön a szerencsétlen klimaxos banya! – arra ugyanis magamtól is rájöttem, hogy ez bizony már a változókor.

Végül is benne vagyok a korban, és előbb-utóbb minden nő eljut a klimaxig. Hőhullámok, izzadás, alvászavarok, hisztéria – hamarosan nálam is előjött az összes tünet. Ramatyul éreztem magam, és persze a férjem is szenvedett velem együtt, pedig ő aztán tényleg nem tehetett semmiről. Csak hát ő volt körülöttem a legtöbbet, persze hogy folyton vele veszekedtem, amikor a hormonok játéka miatt éppen jól kiakadtam valamin. Képes voltam a legjelentéktelenebb apróságokon felkapni a vizet, és ma már beismerem, hogy néha direkt provokáltam a balhét, hátha emiatt a férjemnek eszébe sem jut a lepedőakrobatikázgatás. Volt úgy, hogy heteken át nem is volt semmi köztünk az ágyban. Pedig valójában hiányzott az intimitás, a férjem közelsége, érintése, a testi örömszerzésről nem is szólva. De egyszerűen lebénított a gondolat, hogy amint összebújunk és kicsit belemelegszünk a hancúrba, én úgyis azon nyomban leizzadnék. Hiszen még ágyjelenet nélkül is szinte minden éjjel arra riadtam, hogy verejtékben úszom, és hálóinget kell cserélnem…!

Szégyelltem a férjem előtt a csatakosra izzadt testemet, ez az igazság, ezért inkább lemondtam arról, hogy együtt legyek vele. Az állandó kielégületlenségtől persze csak még ingerlékenyebb lettem, vagyis ördögi kör kezdett kialakulni…

A férjem aránylag békés ember, valójában akkor is békésen tűrt, amikor az egyik, általam csapott patália során már a tányérokat vagdostam a földhöz. Mindössze annyit mondott csendesen, hogy vagy abbahagyom ezt a viselkedést, vagy be fogja adni a válópert. Na, akkor megrémültem.

Ki máshoz szaladhatna egy nő jó tanácsért élete legnagyobb válsága kellős közepén, mint a legjobb barátnőjéhez? Azon nyomban felhívtam Cilit, aki pár évvel idősebb nálam, vagyis akkor már egy ideje biztosan klimaxolt, mégis vidáman megvolt az új pasijával (aki ráadásul azóta már a férje!). Mindent elmeséltem neki, töviről hegyire, és könyörögtem, árulja el, ő hogyan csinálta, hogy neki nincsenek ilyen rémes hőhullámai, sem dühkitörései. Cili – gondolom kitaláltátok – természetesen a klimaxbogyóját kezdte ajánlgatni, mert mint kiderült neki is sűrűn voltak korábban klimaxos panaszai, de amióta ezt a gyógynövényes gyógyszert szedi, nagyságrendekkel könnyebben viseli a változókort.

Megfogadtam Cili tanácsát. Hogy érdemes volt-e? Csak annyit mondok: a házasságom végül mégsem ment tönkre, a férjemmel immár jól elvagyunk, és az összhang is újra teljes – a hálószobában is!